Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Sato-kun és Onara-chan meséje

- Akkor kezded? - türelmetlenkedett Noya.
- Nyugi törpe mindjárt. - sóhajtott.

————————————————————
[Oikawa]

- Mikor megismertem Onara-chant még csak általános iskolás volt - kezdte - ugyan olyan volt mint most. Egy szemtelen, önfejű, makacs lány aki oda van a zené-ért és a röplabdáért. Aztán mikor az utolsó évét töltötte az általánosban megismerte Sato-kunt...

[Emlék]

- Min vigyorogsz ennyire? - néztem fel a magazinomból.
- Semmin.
- Te sosem mosolyogsz ennyire - forgattam a szemem - Na miaz? Megismertünk valakit?
- Lehet - nevette el magát nekem meg kikerekedtek a szemeim. Ez most komoly? Ez tényleg Onara-chan lenne?
- Hogy hívják?
- Sato. Huron Sato - vigyorgott.
- Alapból azt mondanám, hogy ne jöjj össze osztálytárssal de látom nagyon nagy imádás van szóval áldásom rátok.
- Ezt úgy mondod mintha nem vágyódnál teli szívvel osztálytársadhoz és másik legjobb barátodhoz a híres Iwa-chanhoz.

- És nem az osztálytársam - tette hozzá. Azért egy kis idő kellet, hogy felfogjam miről is beszél.
- Hanem?
- Évfolyamtárs.
- Ú de aranyos lehet! - mondtam ironizálva mire egy párnát vágott a fejemhez.

[Emlék vége]

- Nagyon hamar ki is derült, hogy Sato-kun is hasonlóan érez a lány iránt...

[Újabb emlék]

- Oikawa viselkedj jól! - nézett a szemembe szigorúan.
- Nyugi, nyugi alig várom, hogy megismerjem a barátodat - tettem fel a két kezem a tarkómra.

Csengettek.

Onara-chan az ajtóhoz ment és kinyitott azt. Egy fiú mosolyogva nézett vissza rá majd szorosan megölelte.

Nem nézett ki rosszul a srác. Nálam jobban nem, de attól még nem volt semmi. Bordó vörösre festett haja kócosan hullott a szemébe ami nagyon jól ált neki. Közép magasságú volt. Az arcát kis halvány szeplők lepték el, a ruhája meg egyszerű fekete farmer és egy lilás kékes pulcsi volt.

- Szia Sato vagyok! - mosolygott rám.
- Oikawa, legrosszabb rémálmod. - néztem vissza rá fafejjel.
- Ez nem igaz, kiskorában sírt, mer rátaposott egy nagyobb katicára. - nevetett Onara.
- Ne már Onara had legyek egyszer én is ijesztő mint te meg Iwa-chan! - hisztiztem.
- Most nagyon az voltál. - nézett rám a srác komolyan - nagyon megijedtem.

Azért egy fél mosolyra elhúztam a számat. Bírom ezt a gyereket.

[Emlék vége]

- láttátok volna őket jobban össze illetek mint bárki más. Sato-kun rajongott mindenért amit Onara-chan csinált. Imádta, ha énekel imádta ha röplabdázok néhány meccs felvételen látszik is mennyire szurkol.

[Emlék]

A lelátón ültünk csöndesen mivel Onara-chan éppen kispadon ült.

- Sato-kun...
- Hm? - nézett oldalra rám.
- Ha szurkolsz ne legyél olyan hangos. Megijeszt.
- Oké bocsi - mosolygott rám. Volt valami Sato mosolyába ha rád mosolygott az olyan érzés volt mintha a melegben egy kellemesen hűvös szellő megcsapna.

- Vissza jött már? - jelent meg Iwa-chan egy kólával a kezében.
- Még nem.
- Uh akkor jó. - Ült le Sato kun mellé, aki gyorsan észrevette a csalódott arckifejezésem így várt egy kicsit, hogy ne legyen gyanús aztán kiment "Wc-re" én meg Iwa-chan méllé csúszhattam.

Onara végre kiment a pályára így feszülten figyeltük, hogy mit csinált. És kész. Onara hozta a formáját és egy gyönyörűt mentett.

Sato a hátunk mögött hirtelen mint az őrült elkezdett tapsolni amitől összerezzentem amit persze Iwa-chan is észre vett.

- Nyugi - mosolygott rám mitől azonnal boldogság járta be a szívem - mindjárt kifárad.

[Emlék vége]

- Minden nagyszerűen ment köztük aztán megtörtént a baj...

[Emlék]

Instagramon éppen a nekem készült Fan profilt nézegettem mikor egy üzenet érkezett Onara-chantól.

Onara: Most azonnal gyere ide! [link]

Oikawa: Dehát ez egy kórház

Onara: Tudom, baj van!

Oikawa: Mi???

Onara: Csak gyere ide!

Rohantam a kórházba mint az állat.

Mik oda értem berontottam az ajtón és lihegve néztem körül. Onara aggódó fejjel oda jött hozzám és szorosan megölelt.

- Mi történt?

- Sato-t elütötték. - suttogta. Hogy mi van?!

[Emlék vége]

- Sato-kun megúszta az ütést ami mindenkinek gyanús volt. Nem tört el semmije csak reped, mégis elég rendesen elütötték. Aztán a fiú egyik nap kidőlt. Az orvosok valami belső zúzódást mondott vagy valami ilyesmit nem emlékszem. A lények, hogy Sato-kun állapota romlott. Egy idő után úgy tűnt, hogy a fiú állapota lényegesen javult aztán egyszer csak...

[Emlék]

Éppen magyar órán voltam mikor felszólalt a csengőhangom. Onara hívott.

- Oikawa lerakná a telefont? - nézett rám felvont szemöldökkel a tánárom.
- Egy pillanat - mutattam neki majd gyorsan felvettem - gyorsan!

- Gyere ki a sulid elé. - Hallottam Onara össze tört hangját.

Ne

Kirontottam a teremből végigrohantam az iskolán majd kicsaptam a bejárati ajtókat.

A sulival szemben Onara-chan állt kisírt szemmel.

Ne.

Egyre közelebb mentem hozzá és egyre jobban kirajzolódott az arca.

Ne.

Onara szorosan megölelt és zokogott.

Ne. Ne. Ne.Ne!

- Sato-kun... - szipogta. Ne, ki ne mond! Légyszi Onara ne azt mond amire gondolok. - Elment.

És kész én is bőgtem.

[Emlék vége]

- Onara-chan azóta próbál fel állni de nagyon nehéz neki ezt értsétek meg!

————————————————————
[Tsukishima]

Mikor Oikawa abba hagyta a mesélést mindenki döbbenten meredt rá. Erre azért mi sem számítottunk.

Csönd lapult a társaságra. Onarának tényleg ilyen dolgok kellet végig mennie?

Oikawa szemei hirtelen kikerekedtek és a hátam mögé nézett.

Mi is hátra fordultunk.

Onara-chan ált mögöttünk egy fának dőlve fa arccal minket nézve.

Basszus.

Mielőtt bármit mondhattunk volna fogta magát és érzelem mentes arccal elsétált...