Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Hazafele

A fejem majdhogynem kettérepedt a fájdalomtól. Minden lélegzet amit vettem az szúrt, mintha egy sündisznó lakna a tüdőmben. Kezeim ijesztően lassan mozogtak és nagyon vörösek voltak.

- Onara! - hallottam egy hangot, de nem tudtam felfogni, hogy kiét - Onara!

A látásom szinte teljesen elveszítettem, már csak néhány villanyoszlop fényét láttam homályosan.

- Tarts ki Onara-chan - ölelt valaki magához.

Shoyo?

Bármennyire is próbálkoztam se a látásom se a fejem nem tisztult ki.

Nagyon fázok...

A fájdalmat a fejemben hírtelen egy sötétség kezdte beborítani.

Nem! Nem aludhatok el!

Szemem már semmit se volt képes látni, végtagjaim már annyira elnehezedtek, hogy felemelni se tudnám őket.

Újra jön a csönd, és a feketeség de én nem akarom átadni magam neki...

[Álom]

Egy fehér szobában találtam magam. Bármerre néztem fehérség.

Még mindig rettenetesen fáztam.

- Onara-chan? - hallottam egy hangot a hátam mögül.

Ijedten hátrafordultam ahol a meglepett arcú Sato nézett vissza rám.

Jézusom.

Olyan gyorsan futottam felé ahogy bírtam ő meg csak összezavarodva nézett rajtam végig.

Karjaiba ugortam.

- Sato... - fúrtam fejem a mellkasába.
- Onara-chan mit keresel itt? - kérdezte, de közben ő is magához szorított.
- Sato... - kezdtem el már a könnyeim is folyni.- Annyira hiányzol.
- Ez nem ok arra, hogy itt legyél. - válaszolta idegesen - Onara, erősnek kell lenned, még nem jöhetsz át ide!
- De ha én veled akarok lenni?
- Onara... majd találkozunk igérem, de soha nem bocsátanám meg magamnak ha ez most lenne.
- Miért hol vagyunk? - kérdeztem.
- A fényben.

Amint kimondta az utolsó mondatot eltűnt. A fehérség meg szürkeségbe honolt.

Hol vagyok? Mi az a fény?

[Álom vége]

Kipattantak a szemeim és kapkodva a levegőt keltem fel az ágyba.

Hol vagyok? Ez egy kórház?

- Onara! - rontott be az ajtón Shoyo és szorosan magához ölelt.

Vissza akartam ölelni, de alig éreztem a kezeimet.

- A kezeim... - nyögtem halkan mert nagyon fájt a torkom.
- Vörösebbek mint a hajad. - jött be Kageyama egy teát szürcsölgetve.
- Mi történt?
- Ez én akartam kérdezni. - lepődött meg Shoyo. - Egy padon feküdtél eszméletlenül mikor megtaláltunk.
- Nem emlékszem mi volt...

————————————————————————

- teljesen egyszerű, hogy miért lettél ilyen rosszul - mondta az orvos - valószínüleg már napok óta nem eszel rendesen.
- Én eszek rendesen. - vágtam közbe aztán bevillant Ukai nem rég tett megjegyzése.

"Eszel te valamit?"

- Akkor nem lennél itt Onara Hinata - mondta az orvosom mire Shoyo idegesen végig mérte a testem.
- Tényleg vékony vagy. - mondta.

Mérgesen felé fordultam amitől egy kicsit összerezzent és így közelebb csúszott a mellette ülő Kageyamához aki ezt látszólag nem nagyon bánta.

- Ami azt illeti aludni se aludhattál sokat az elmúlt hetekbe de ez rendesen látszik a szemeden is. - folytatta a doki - elég durván megfáztál ami azt illetni a kezeid meg áthűltek ezért azokat tarts meleg helyen esetleg fáslizd be amíg át nem melegednek.

- Ennyi? - kérdezte Kageyama.

- Hát amin én csodálkozom, hogy álítólag fél órát ülhettél a padon átfázva de nem fáztál fel. Bár valószínüleg pár perc múlva már megtörtént volna szóval szerencsés vagy! - mosolygott rám - Elmehettek, de ha nagyon komoly a megfázás gyertek vissza. - utasított minket.

————————————————————————

- Oikawa örülni fog, hogy lesz kiről gondoskodnia. - nevetgéltem magamban miközben sétáltunk hazafele. - Ha legalább már anya nem lesz itt ő itt lesz idegesíteni.
- Ami azt illeti... - húzta el a száját Shoyo.
- Mivan?
- Anyáék holnap jönnek... miattad.
- TE FELHÍVTAD ANYÁT? - néztem rá mérgesen - MILYEN ISTEN VERTE LÉLEK VETT RÁ ERRE?!
- Azt se tudtam, hogy élsz e vagy halsz és pánikoltam a kórházba!
- Nem hiszlek el Shoyo.

————————————————————————
Kageyama

- Hát akkor az én részem itt lejárt - szóltam Hinatának aki éppen bekísérte a húgát az ajtón.
- Nem maradsz? - lepődött meg.
- Hát jó lenne ha aludnék kicsit nem aludtam semmit a kórházban és az egész éjszakát ott töltöttük...
- Azt hittem maradsz...
- Akarod, hogy maradjak? - kérdeztem.
- Aaa jézusom ne legyetek már ennyire bénák Kageyama takaródj már be! - üvöltött ki nekünk Onara-chan.

Vörös fejjel, de végül bementem a házba és bementen a Hinata szobájába.

————————————————————————

- Aish de rossz ez a felállás... - morogtam.
- Igen, borzalmas nézni - forgatta a szemét a mandarin is és kikapcsolta a meccset.

Míg Hinata keresett egy másik röplabda meccset csönd honolt a szobára.

Végre meg tudtam kérdezni.

- Hinata... - bámultam a falat mintha valami nagyon érdekes lenne rajta.
- Hm?
- Meddig kell várjak? - mondtam szinte suttogva de a vörös valószínüleg tisztán hallotta mivel szemem sarkában láttam, hogy teljesen megdermedt.

Csönd. Tengernyi csönd.

- T...Te honnan tudtad, hogy tudod... - dadogta.
- Nem tudtam biztosan... addig a "csókig".
- O...oké....