Az én titkom... [haikyuu fanfiction]

Shoyo és Daichi kérése

Nagy nehezen 11 körül sikerült felkelnem és kimennem a konyhába. Shoyo az asztalnál ült és valami mérkőzést nézett.

- Kik játszanak? - kérdeztem miközben kinyitottam a hűtőt.
- Cuba és Serbia. - mélyült teljesen bele a képernyőbe.

A hűtőben semmi izgalmas nem volt ezért gondoltam egy egyszerű reggeli műzli megteszi.
Aztán észre vettem. Mi a szar?

- Shoyo? Miért nincs itt tej? - néztem rá furán. Anyának mániája volt hogy liszt,tojás,olaj,tej és cukor mindig legyen itthon hisz azok az alapok vagy mi.
- Ja az - kezdett kuncogni. Ennek mi baja? - Az egyik barátom tegnap megitta.
- A tejet? Miért pont a tejet?
Shoyo erre már nem válaszolt. Szép.

Végül nem ettem semmit. Fura fazon lehet ez a gyerek. Ki issza meg a tejet? Legalább meleg volt? Aludni akart? De nem aludt tegnap nálunk senki. Milyen barátai lehetnek Shoyonak?

Leültem Shoyo mellé és én is nézni kezdtem a meccset. Mint mindig most is hibákat kerestem a játékosok mozgásában. Ez volt az én "képességem" kiszúrtam mindent amit kellett. Valószínüleg a válogatottba is ezért vettek be.

- Tessék - jött be anya a szobába - szültem egyszerre két gyereket és mindkettő röplabda zseni nem tudom mi történt.
- Át megyek Oikawáékhoz. - álltam fel mire Shoyo arcizmai kicsit megrándultak.
Shoyo és Oikawa idén ellenségek lettek és állítólag történt egy két dolog a pályán. Persze alig ismerik egymást így nem tudtak min összeveszni de azért egymásnak úgy vannak berögzülve mint ellenség. Nem mintha zavart volna ami azt illeti ez elég szórakoztató számomra.

- Miért? - lepődött meg anya.
- Rég nem láttam mellesleg éhes is vagyok. - mondtam.
- Oké de gyere vissza hamar mert holnap suli és Shoyo is akar mondani neked valami.
- Nem maradhatok magántanuló? - kezdtem nyafogni.
- A Karasuno jó iskola - szolt közbe Shoyo - a lányok már nagyon várnak a csapatba.
- Hurrá - mondtam ironikusan majd elköszöntem anyától és Oikawáék felé indultam.

Gyorsan azért küldtem egy üzenetet neki, hogy ne állítsak csak úgy be hozzájuk.

Onara: Át megyek hozzátok

Oikawa: Felőlem

Ennyi volt. Az elmúlt pár évben már annyiszor mentem át hozzájuk, hogy már nem számított olyan nagy dolognak. Oikawa volt talán az egyetlen barátom ami azért elég szomorú hisz nagyon nem örül annak ha nem engedem magáról beszélni de megvagyunk.

————————————————————

Bekopogtam Oikawáékhoz mire ő azonnal kinyitotta az ajtót.

- Menjünk fagyizni! - mondtam.
- Miért érzem úgy, hogy én fogok fizeni?
- Nem tudom, jók a megérzéseid - vontam meg a vállam aztán sarkon fordultam és elindultam a fagyizó felé.
- Szerencsés, hogy szeretlek - zárta be az ajtót.
- Én nem! - szóltam.
- Tudom, hogy szeretsz!
- Elég szar barát lennék ha nem tudnád.

A parkban ültünk én egy kiwis jégkrémet ettem Oikawa meg egy perecet. Újjonnal kitalálta, hogy dagadt így most diétázik. Idióta.

- És hogy vagytok Iwaizumival?
- Most fogjuk elmondani a szülőknek - mondta és láttam rajta hogy majd megdöglik az idegességtől.
- Az király - néztem előre - ha baj lenne, én itt vagyok oké?
- Oké - enyhült meg az arca.
- Mellesleg én vagyok az elsőszámú shipperetek. - nevettem el magam.

Oikawa hirtelen elkomolyodott és alaposan végigmért. Nem nagyon érdekeltek az aggódó pillantásai inkább feláltam és kidobtam a fagyis pálcikámat.

- Onara minden rendben? - kérdezte és mindketten tudtuk kire gondol.
- Hogy érted? - játszottam a hülyét.
- Hát tudod már majdnem fél éve hogy Sato-kun e...
- Jól vagyok. - vágtam közbe komolyan.
- kinyitottad a levelet?
- Nem Oikawa, nem nyitottak ki. - mondtam idegesen.
- Figyel tudom mennyire fontos volt neked Sato-kun és hogy milyen nehéz volt de nem jó ha magdban tar... - nyúlt felém gondolom meg akarta fogni a vállam.
- Oikawa! Hadjuk! - mondtam sokkal ingerültebben mint azelőtt és elütöttem a kezét.

Egy ideig csönd volt aztán úgy döntöttünk elfelejtjük az egészet. Nem szerettem Sato-kunról beszélni még nem szoktam hozzá. Persze jól esett, hogy Oikawa figyel rám de nem akarok áldozat lenni.

Haza kísértem Oikawát majd egyedül kullogtam haza.
Hirtelen egyik zenéhez se volt hangulatom és folyamatosan pörgettem a számokat míg meg nem találtam azt az egy számot amihez volt valamennyi hangulatom.
Ez a szám most a Can't Hold Us lett és mivel máshoz nem volt kedvem egész úton csak azt hallgattam.

————————————————————

Mikor haza értem Shoyo vigyorogva várt az asztalnál engem, mellette meg egy nála sokkal magasabb és kigyúrtabb gyerek ült mosolyogva.

Összehúztam a szemem nem tetszett ez a szituáció.

- Shoyo, ha ez a tejes gyerek én megverem - mutattam rá dühösen. - Azóta sem kajáltam semmit.
- Nem, nem ő itt Daichi - mutatta be.
- Szia - üdvözölt.
- Sziasztok - mondtam nekik furán majd elmentem a hűtőhöz és kinyitottam. Valaki megette a tésztámat. Tudtam, hogy nem szabad spagettit rejtegetni egy 6 éves elöl.
- Natsu - mondtam mérgesen.
- Onara lehetőleg ne nyírd ki a húgunkat. - kezdett aggódni Shoyo.
- Nyugalom jelen pillanatban a tejes gyerek nagyobb bajban van. - ültem le közéjük az asztalhoz ingerülten.
- Kageyama? - kérdezte a "Daichi" gyerek.

Felvillant a szemem. Kageyama hmmm. Jó tudni, hogy így hívják a gyereket aki rendesen elcseszte a napom.

- Ja Onara nem tudott reggel enni mert elfogyott a tej. Erre Onara ideges lett. - magyarázta gyorsan Shoyo. - Na de térjünk a lényegre!
- Tényleg - fordult felém Daichi - Hinata...
- Nyugodtan hívhatsz Onarának. - vágtam közbe.
- Oké. Onara - kezdte elölről - én vagyok a Karasuno csapatnak a kapitánya. És már egy ideje másod edzőt keresünk. - itt le esett a dolog. Basszus - Hinata mondta nekem, hogy nagyon jól ki tudod szűrni a hibákat így arra szeretnélek kérni, hogy lennél a másod edzőnk?