64. rész

567 37 0
                                    

Mikor jutottunk ide, hogy könyörögni kelljen nekem néhány szóért és egy kis őszinteségért? A lánynak, aki mindig mindenki arcába vágta amit gondol; aki saját magát helyezte előtérbe egész életében és akit nem állíthatott meg semmi korábban...

Ez lett belőlem? Egy szánalmas, minden elől bujkáló kislány? Aki saját magával sem mer őszinte lenni, annyira fél... Mitől? Mi a franctól félek ennyire?

- Bízok benned - suttogtam, de képtelen voltam állni Márk tekintetét. - Csak olyan nehéz...

- Tudom, hidd el hogy pontosan tudom - simított végig az arcomon, épphogy megérintve engem. - De most muszáj erősnek lenned és összekapnod magad, legalábbis amíg elmeséled, hogy mi a helyzet. Nem vagy egyedül, itt vagyunk veled és segíteni fogunk neked mindenben, amiben csak tudunk - állt vissza a megszokott, nyugodt hangnemre, amitől azonnal felengedtem egy kicsit. Mintha csak hipnotizáltak volna. Anélkül, hogy egyáltalán elgondolkoztam volna azon, mit mondok, beszélni kezdtem.

- Nem tudom, mi történik velem. Az egyik percben még minden rendben aztán bumm, egyik pillanatról a másikra kiakadok mindenen, folyton ideges vagyok meg elegem van mindenből... Aztán megint máskor egyszerűen nem érdekel semmi - ömlöttek a szavak belőlem. - És közben mégis annyi minden érdekel, annyi dologtól rettegek egyszerre, amikre gondolni sem akarok - csúszott ki a számon a mondat, ami mindent megváltoztatott. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire erős ez a félelem, ami bennem gyűlik hosszú hetek óta, hogy konkrétan rettegjek még a téli szünet gondolatától is.

Mintha eddig minden érzelmem valahol mélyen eltemetve bujdosott volna bennem. Mintha nem is én lettem volna az a lány, aki éjjelente sírva riad fel a rémálmaiból és fél attól, hogy a párnájára hajtsa a fejét, mert abban a pillanatban, hogy nem marad mit csinálnia, a gondolatai elöntik a fejét, és levegőt sem kap tőlük. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nagy baj van, mikor az egyik éjszaka ki kellett rohannom a mosdóba hányni, annyira ideges voltam.

De nem, én tartottam magam ahhoz, hogy semmi gond nincs és hülye módon elhitettem magammal azt, hogy ez így rendben van. Hogy lehetne bármikor is rendben az, hogy képtelen vagyok egy percet eltölteni saját magammal néma csendben, a telefonom vagy valaki más társasága nélkül?

- Hé, nyugi - fogta meg a karomat a srác, közelebb húzódva hozzám. A kezem olyan erősen reszketett, hogy szinte ő is beleremegett abba, hogy fogta a karom, mégsem engedett el. Lassan, nyugodt mozdulatokkal elhúzta az ölemből a kezem, és magához ölelt, szinte az ölébe húzva engem. - Lélegezz, vegyél levegőt - törte meg a közénk beállt csendet feszült hangon.

- Próbálok - nyögtem ki két felületes, gyors levegővétel között még mindig remegve. Annyira nehéz volt egyensúlyozni aközött, hogy minden felgyülemlett érzelmemet visszazárjam abba a pici dobozkába, ahol eddig is tartottam őket, és hogy minden kitörjön belőlem, teljesen átvéve a kontrollt felettem. Azonban Márk halk suttogása, a karjai melegsége a hátamon és a határozott ölelése megtörtek bennem valamit, ami miatt úgy tűnt, sosem leszek már képes úgy csinálni, mintha ez a rengeteg érzelem nem rejtőzne folyamatosan bennem.

- Rea, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, ugye? - kérdezte halkan, az arcát a fejem búbjára hajtva.

- Ja, aztán idegeskedhetek amiatt is, hogy idegösszeroppanást kapsz - vicceltem el a dolgot, de csak egy kényszeredett kis nevetésre futotta tőlem.

- Nem fogok. Tudom, hogy nem mindig kezelem a legjobban a krízishelyzeteket meg ezeket a baromságokat, amikkel elő tudsz állni, de most nem fogok balhézni. Semmi kiakadás, semmi kiabálás, még csak a szavadba se fogok vágni - húzott magához egy kicsit szorosabban, miközben beszélt. Talán nem is vette észre, mit csinál, én azonban egyre jobban elgyengültem a karjaiban. Úgy éreztem, hogy végre biztonságban vagyok, egy olyan helyen, ahol semmi nem fenyeget engem... Ahol szeretnek. - Csak azt akarom, hogy elmondd nekem, hogy te mit érzel és hogy számodra mit jelent ez a csomó minden, ami velünk történik most - ejtette ki a szavakat a száján, amiktől végleg megadtam magam.

- Nem... Vagyok jól. Nem érzem jól magam itt, nem szeretek suliba járni, nem érzem úgy, hogy tényleg igazi barátaim lennének. Egyedül vagyok, mindennel teljesen egyedül kel szembenéznem - soroltam, miközben ezer és ezer korábban beforrtnak hitt sebet szakítottam fel újra saját magamban. - És nem, nem azért, mert ne lenne kivel beszélnem ezekről - intettem le Márkot, mielőtt megszólalt volna az ezerszer hallott süket dumájával -, hanem mert nem beszélhetek róluk. Még mindig nem érted, mekkora dolgok ezek, amiket én tudok és milyen nehéz ezt cipelni. Közben meg az is ott van bennem, hogy nem is beszélhetek róluk, mert képtelen vagyok feladni az elveimet és olyan dolgokkal kapcsolatban megnyílni másoknak, amiket titokként őrizgetek. Megígértem nem egyszer és nem egy embernek, hogy sosem fogom elárulni őket. És hiába tették ők ezt meg velem, én akkor sem fogom követni a példájukat és adom ki másoknak a titkaikat - tisztáztam le végre ezt az egész Danis helyzetet.

Utáltam őt, fájt, amit csinált velem és borzasztóan megsértett a tetteivel, mégis... Mégis kiálltam amellett, amit megtanultam tőlük. Nem köpünk, nem beszéljük ki a többieket a hátuk mögött, nem pletykálunk el mindenféle lényegtelennek tűnő dolgot, mert valakinek ezek az apróságok is aranyat érhetnek.

- Ó - ámult el Márk, és éreztem, hogy végre a helyére kerültek a kirakó darabjai. - Nem tudtam, hogy ez ennyit jelent neked - ismerte be, miközben tovább gondolkozott. - Meg hogy ez ekkora jelentőségű dolog. Csak kíváncsi voltam, mert szeretnélek megérteni - vallotta be.

- Nem is mondtam soha, hogy ezzel baj lenne. De nagyon nehéz bármit is mondanom erről az egészről, és örülök, ha ezt végre megértetted, de komolyan - mosolyogtam halványan a fiúra, akivel tényleg egyre tisztábbá vált a helyzet.

- Ennyi az egész, látod? Megmondod konkrétan, hogy mi van, én meg felfogom - poénkodott Márk, amivel egy rövid nevetést is kicsalt belőlem. A hirtelen jött jókedv azonban hamar eltűnt, ahogy a gondolataim szabadon özönlöttek a fejemben. Így, hogy meg sem próbáltam megállítani őket, olyan dolgok is nyilvánvalóak lettek előttem, amiket magamban eddig hétpecsétes titokként kezeltem.

- Annyira... Hiányzik - suttogtam szorosan lehunyt szemmel, arcomat Márk pulcsijába temetve. Szinte éreztem, mikor jött rá, kiről beszélek és mit is mondtam az előbb. Azonnal megmerevedett, és egy hatalmasat nyelt. - Nem tudom, miért meg tényleg nem értem ezt mert tudom, hogy jobb nekem nélküle, de egyszerűen... Nagyon hiányzik - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Lassú, komótos tempóban követte végig az arcom domborulatait, majd esett a kézfejemre, amit az ölembe ejtettem korábban.

- Azt nem tudom mondani, hogy megértem, de elhiszem, hogy hiányzik. Mégiscsak egy meghatározó része volt az életednek eddig - köszörülte meg a torkát. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat a száján, mintha mindent átrágott volna magban háromszor is mielőtt kimondja. - Nem csak a pasidként, de barátként is ezer éve jelen volt az életedben. Attól, hogy egy szemétláda volt és hogy mennyire elcseszte a dolgokat közöttetek, még ugyanúgy hiányozhat neked, mert előtte vele voltál kábé a legboldogabb - halkult el a hangja.

- Én... Így még sosem gondoltam ebbe bele. Mindig annyira rossz embernek érzem magam, nem értem, miért hiányzik valaki, aki ennyire megbántott, átvert és aki tönkretette az egész életem. De közben meg igazad van, amióta az eszemet tudom a legjobb barátaim egyike volt, és most már nem az. Ez annyira nehéz - tudatosult bennem, hogy mi is történt az elmúlt néhány hónapban.

Elveszítettem minden addigi barátomat, többszáz kilométerre költöztem Budapesttől, meg kellett tanulnom alkalmazkodni a többi kolishoz, egy teljesen új sulihoz... Még gondolatban felsorolni is sok, nem hogy közben egyben maradni és nem összetörni ezalatt a súly alatt.

- Kurva nehéz, úgyhogy megnyugodhatsz. Nem te vagy gyenge és nem vallottál kudarcot, csak túl sok volta teher a válladon ahhoz, hogy kibírd ezt az egészet - mondta Márk, aki mintha a gondolataimban olvasott volna, úgy csapongott az épp engem foglalkoztató témák és érzelmek között.

darabokban - in piecesWhere stories live. Discover now