darabokban - in pieces

71. rész

Az utcán közeledve egyből tudtam, hogy Dani nincs egyedül. Ahogy sietős léptekkel sétáltam a sötét, nyirkos utcán, egyre hangosabban hallottam az onnan kiszűrődő zenét. Fogadni mernék, hogy nyitva van az ajtó, mert valaki odabent cigizik. Azonnal felismertem a Boldogság, te kurva – még – melankolikus sorait.

Az egyik kedvenc számunk volt, mindig teljesen átszellemültünk és a szám végére ordítva énekeltük a szöveget. Ez volt az a dal, ami összekötött minket, ami mindnyájunkat ugyanannyira megérintett minden kibaszott alkalommal. Hol könnyes szemekkel, hol dühtől égő tekintettel soroltuk a szavakat, de minden esetben érzelmektől túlfűtötten adtuk át magunkat ennek a számnak.

Most viszont képtelen voltam a dallammal és Nagy István hangjával foglalkozni. Elvakított és megsüketített az a rengeteg érzelem, ami kavargott bennem. Alig vártam, hogy végre odaérjek, így az utolsó lépteket futva tettem meg a garázs bejáratához. Azonnal felszisszentem, mikor végre odaértem és bepillantottam az utcáról tökéletesen látható garázs épületébe. Félhomály, piáló és cigiző alakok, hangos nevetgélés, ordító zene, a talpamat bizseregtető basszus és dobok.

Annyi, de annyi emlék tódult a fejembe, hogy meg kellett állnom egy pillanatra, hogy kitisztítsam a fejem. Mély levegőket véve nyugodtam meg úgy-ahogy, majd nagy lendületet véve nekifutásból átugrottam az alacsony kerítés tetején.

A telefonomat szorongatva vágtam át a kerten keresztül vezető rövid járdán, majd rávágtam egyet a garázs felhúzott ajtajára. A hangos csattanás visszhangzó zajától mindenki összerezzent és azonnal felém kapták a fejüket. Tökéletes, legalább mindenki rám figyel. Mi a fasz ez a buli itt? Azonnal dübörögni kezdett a szívem, annyira ideges lettem.

Ahogy újra végigmértem a jelenetet – immár közelebbről, egy csomó ismerős arcot véltem felfedezni. Dani a kanapén terpeszkedett, mellette Kari és Regi osztoztak egy üveg tequilán, körülöttük pedig Iván és a bandája ücsörgött. Bence és Henrik az xbox-al játszott a nagyképernyős tv előtt, amit a jobb oldali falra szereltünk fel fél éve ilyenkor, míg többen az asztalnál sörpongoztak.

- Na, csak van, amivel lehet téged is motiválni? – mosolygott gunyorosan Dani rám, miközben egy szándékosan lassú mozdulattal felállt a kanapéról.

- Mit csináltál? Hol van? Beszélj! – kiabáltam, és egyre dühösebben pásztáztam a garázsban ücsörgő bandát, akik jókedvűen buliztak a helyzeten jókat mosolyogva. Nem hittem, hogy valaha is lehetek dühösebb attól, amit nyár végén éreztem; de most alig bírtam visszafogni magam. Éppenhogy, de kibírtam, hogy ne menjek azonnal Daninak.

- Jó újra itt lenni, ugye? – nevetett fel Dani az időt húzva.

- Ne szórakozz velem, ha jót akarsz magadnak – szorítottam ökölbe mindkét kezemet. A kabátom zsebében lévő fegyver óvatosan a combomhoz ütődött a mozdulattól, ami egy pillanatra kijózanított.

Azonnal le kell nyugodnom. Borzasztó nagy hülyeség volt így iderohannom. Basszameg, most kurvára elárultam magam ezzel a kis művelettel. Mekkora balfasz vagyok...

- Nyugi, nem késtél le semmiről – legyintett egy gonosz mosollyal Dani, és intett az egyik srácnak, Petinek, aki a garázsból a lakás felé nyíló ajtónál ácsorgott. Ő bólintott egyet és az ajtót kitárva biccentett valakinek. Egy számomra ismeretlen, srác lépett elő, maga mellett rángatva Márkot, aki értetlenül pislogott a bandára. A fiú még Márktól is magasabb volt, szinte az egész arcát tetkók borították és teljesen feketébe volt öltözve, mint azok a srácok, akik a házunk körül ólálkodtak korábban.

Márk arca kék foltos volt, a szája felrepedt és véresen csillogott a benti lámpa meleg fényében. Ahogy a fiú hatalmasra tágult szemeivel körbepillantott és észrevett engem, azonnal megkeményedett az arca, semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla.