darabokban - in pieces

36. rész

Hétfő reggel már éreztem, hogy megvolt az ára a majdnem hajnal egyig tartó filmezésnek, ami után lábujjhegyen lopakodtam vissza a szobámba és egy hajszálon múlt, hogy nem kapott el a felügyelő nevelő. Állítólag este tízkor volt takarodó, és eddig nem is szegtem meg, úgyhogy nem tudtam, hogy random időközönként az éjszakás nevelők járőröztek a folyosókon, így majdnem egyenesen belesétáltam Kata nénibe, aki a két nevelő közül a lelkesebb és alaposabb volt.

Nagy nehezen kirángattam magam az ágyból fél nyolc után, felvettem az egyenruhámat – az elmaradhatatlan sportcipőmmel, de egy lányon már gumicsizmát is láttam, úgyhogy nem én voltam a legfeltűnőbb alak ha a lábbelikről volt szó –, kifésültem a kócos hajamat, és kiengedve is hagytam, majd reggelizés nélkül a terem felé rohantam, mert így is késében voltam. A folyosón beértem Linát, aki a sütis dobozzal kicsit lassan haladt, úgyhogy együtt késtünk pár percet az első óráról, ami osztályfőnöki volt.

- Reggelt – biccentettem, mikor beléptem a terembe. Mindenki más bent ült már a teremben, beleértve az ofőt is, akinek már nyílt is a szája, hogy leszidjon minket a késésért, mikor meglátta Lina kezében a sütiket.

- Elnézést a késésért, tanárúr, volt egy kis nehézség a sütikkel – szabadkozott Lina tudva, hogy nyert ügyünk van. Mindenki néma csendben nézett minket, miközben az ajtó mellett ácsorogtunk.

- Semmi gond. Miért is kellenek a sütik? – kérdezte gyanakodva a tanár. Szegény, már egy kedves gesztust sem képes annak látni, ami, olyan rossz osztály vagyunk.

- Én sütöttem otthon a szünetben, és gondoltam hozok mindenkinek kóstolót belőle – mosolygott kedvesen Lina, és ledobta a padjára a műanyag dobozt. Felnyitotta a tetejét, és egyből az osztályfőnök elé tett az asztalra egyet – a legszebb darabot –, akinek ettől egyből egy széles mosoly ült ki az arcára.

- Ez nagyon kedves gesztus tőled, Lina! Oszd ki nyugodtan a többieknek, meg is ehetitek amíg megbeszéljük az óra első felében a teendőinket – biccentett vidáman Gábor és a saját sütijét nézegetve gondolkozott valamin. Mivel egyedül kicsit sokáig tartott volna, Lina megkért, hogy segítsek neki, úgyhogy ketten osztottuk ki azokat.

- Mérgező? – ráncolta a szemét Norbi, aki elé pont én tettem le a muffint.

- Jaj bocs, ez a ciános, azt én akartam megenni, hogy minél hamarabb hasson – vettem el előle a muffint és faarccal kicseréltem a sajátomra. Márk mellettem hangosan felnevetett, és még akkor is kuncogott, mikor végeztem és lehuppantam a helyemre.

- Neked aztán teljesen elment minden józan eszed amíg otthon voltál – szólt be nekem piszkálódva, de kedvesen Márk.

- Az biztos, túl sok inger ért – mondtam félig viccelve, félig nem, mire Márk rögtön elkomolyodott. – Komolyan mondom, még egyszer ezt csinálja valamelyikőtök, kiraklak az ablakon titeket – morrantam fel Linára sandítva. – Semmi gáz nincsen, nem haltam meg, nincs semmi bajom, ne csinálj már úgy, mintha valaki rituálisan feláldozta volna a kedvenc macskámat minden alkalommal, mikor eszedbe jut ez a baromság – csattantam fel a kelleténél talán kicsit hangosabban, mert a körülöttünk ülők is jól hallották, mit mondok.

- De nekem ez nem megy ilyen egyszerűen, elfogadni ezt az egészet – rázta meg a fejét a srác kicsit visszahúzódva a haragom elől. Sosem hátrált még meg előlem, úgyhogy fura volt látni, ahogy meghúzza magát a falnak dőlve.

- Pont ezért nem akartam, hogy belekeveredj, és Misi is ezért tartott téged távol mindentől – vágtam rá, amivel egy kicsit felbosszantottam Márkot. – De nem is kell vele foglalkoznod, mert már nincs mivel – vontam vállat pontot téve a vita végére.