darabokban - in pieces

22. rész

A hét olyan gyorsan elrepült, mintha az csak egyetlen nap lett volna.  Összefolytak a tanórák, a délutánok, a pihenés és a tanulással töltött percek. Mire csütörtök este lett, már gyomorgörccsel feküdtem le aludni, olyan ideges voltam amiatt, hogy haza kell mennem.

Ugyan korábban megbeszéltük Márkkal, hogy együtt utazunk a vonattal haza, mert úgyis Budára megyünk mindketten, de ez a gondolat sem segített sokat a lelkiállapotomon. Ilyen közel Danihoz és a barátainkhoz. Azaz a volt barátaimhoz, és ahhoz a rengeteg borzalomhoz, amit átéltem miattuk...

Őszintén semmi kedvem nem volt ehhez. Azt hiszem, most kezdett tudatosulni bennem, hogy vége az egésznek, ez nem csak egy hülye rémálom volt, hanem tényleg megtörtént minden velem. Olyan hirtelen szakadtam ki a megszokott közegemből, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a szakítást. Azonban ahogy közeledtünk az indulás időpontjához, minden apró emlék és gondolat egyre nagyobb súllyal nehezedett rám.

Másnap reggel a körülbelül háromórás alvásomból az ébresztőm csörgésére riadtam. Végre, nem a hülye egyenruhát kell felvennem, hanem mehetek a saját cuccaimban. Gyorsan kiválasztottam a ruháimat, egy fekete feliratos póló, egy kapucnis belebújós pulcsi és a kedvenc farmerem mellé a bakancsomat választottam az edzőcipő helyett. Ironikus módon a hangulatomhoz illően már napok óta folyamatosan szakadt az eső és minden tiszta sár volt odakint.

A gyors öltözés után kedvet kaptam ahhoz, hogy kisminkeljem magam. Elszöszöltem egy darabig a korrektorral, amit Lina megmutatott, hogy hogy használjak alapozó nélkül, a szempillaspirállal, és a matt, nude árnyalatú rúzsommal. Sajnos még így sem késtem le az indulás időpontját. De legalább már kevésbé néztem ki úgy mint aki nem aludt semmit, és ezt örömmel konstáltam. Gyorsan felkaptam a farmerdzsekimet és indulásra kész is voltam.

Reggel hét ötvenkilencre értem a gyülekező helyére vállamon a sporttáskámmal, és a hátizsákommal. Ekkor szinte mindenki ott toporgott a buszok körül és alig várták az indulást, én azonban egyáltalán nem voltam lelkes.

A buszok mellett különböző, számomra leginkább ismeretlen tanárok kiabálták a vasútállomás és buszpályaudvar szavakat. Én a vonatos buszok felé indultam, ahol rögtön sikeresen kiszúrtam Márkot, aki... Norbi társaságában ácsorgott a busz mellett. Hát ez király. Remélem, hogy ő majd busszal megy, csak megállt dumálni Márkkal.

- Sziasztok – léptem melléjük, mire Márk felém nyújtott egy kis papírpoharat.

- Kávé – mondta szűkszavúan. Én olyan fáradt voltam, hogy egy szó nélkül elfogadtam azt.

- Köszi – motyogtam az első korty után. Jó meleg volt a kávé, ami meglepően jól esett a ködös, esős reggelen. Egyből jobban éreztem magam tőle, a nyomasztó hangulatú időjárás és a szótlanul ácsorgó srácok mellett is.

- Jó reggelt – intett Norbi is egy kis késéssel, mert eddig a telefonjába volt merülve. – Képzeld, Rebeka, én is veletek utazom – vigyorodott el, mikor már vagy két perce bámultam őt szó nélkül. – Egy barátnőm vidékről feljött Budapestre, úgyhogy vele találkozok, csak aztán megyek haza.

- Király – sóhajtottam fel, és gyorsan felhajtottam a kávét, mert ideje volt felszállni a buszra. Kidobtam a poharat egy közeli kukába, és tanácstalanul méregettem a két fiút.

Most ugyan hova és hogy ülünk?

- Márk, nem ülsz mellém? – kérdezte Norbi mikor már a buszon nyomorogtunk, és valami jó helyet kerestünk. A két srác megegyezett, hogy együtt ülnek, én meg mögéjük pattantam le az ülésre. Szinte rögtön bedugtam a fülesemet és zenét hallgattam félálomba merülve, amíg Kecskemétre, a legközelebbi városba nem értünk.