darabokban - in pieces

16. rész

- Én elmesélhetem – köszörülte meg a torkát Alíz, és vett néhány mély levegőt, mielőtt belekezdett. – Ez úgysem titok, de nem szoktatok rákérdezni, úgyhogy tuti nem tudjátok egy csomóan.

- Köszönöm. A helyeden maradsz, vagy kijössz ide az asztalhoz? – kérdezte a tanár.

- Jó lesz a helyemen – fordult hátra, hogy nagyjából mindenki lássa. Végül is nekünk mesélt, nem pedig Gábornak. – Szóval én még kilencedikben kerültem be a suliba, itt lakom a családommal Lajosmizsén. Amikor... Amikor végeztem az általánossal, a nyáron nővéremet leukémiával diagnosztizálták – nyelt egy nagyot. Hiába volt ez már három éve, még most is nehezen tudott beszélni róla. Pont mint én anyáról, annak is három éve már... – Eleinte még úgy nézett ki a helyzet, hogy gyógyítható a betegsége, nagyon korai szakaszban sikerült diagnosztizálniuk az orvosoknak, de hiába a sok kemó és a gyógyszerek, nem sikerült megmenteniük. Csak annyit értek el az egésszel, hogy sokkal tovább szenvedett otthon, ágyhoz kötve, csontsoványan és kopaszon, mintha hagyják az egészet a francba – remegett meg a szája, mikor ide ért a történetben. Dühösen pislogott a plafon felé, és összeszedte magát, hogy folytatni tudja. – Én nem maradhattam otthon, mert anya szerint zavartam a gyógyulását, ezért bevágtak ide ahogy elkezdtem a kilencediket. Mikor meghalt, ki akartak venni a suliból, hogy legalább egy gyerekük legyen otthon, ha már nem vagyunk többé ketten, de abban a percben, ahogy elszakítottak a haldokló, beteg nővéremtől, megszűntek emberek lenni az én szememben – emelte fel fokozatosan a hangját. Ekkor megláttam a tanár arcán a felismerést. Rádöbbent, hogy itt mindenkinek olyan története van, amit akár még ő maga sem bír el, nem hogy egy egész osztálynyi random gyerek. Kicsit nagy fába vágta a fejszéjét, de most legalább meglátja, hogy semmi értelme a csapatépítősdinek.

- Dühös vagy, amiért a szüleid beadtak ide? – kérdezte mindenféle mellébeszélés helyett Gábor, és ezzel újabb meglepetést okozott nekünk.

- Persze, hogy dühös vagyok – csattant fel Alíz könnyes tekintettel méregetve az ofőhelyettest. – A saját szüleim nem engedték, hogy mellette legyek, pedig én voltam a legjobb barátja. Soha senkit nem szerettem sosem jobban Katától. Mi van, ha akkor túlélte volna, ha mellette vagyok végig és támogatom őt minden szarságban? – folytak le az első könnyek Alíz arcán, nekem pedig el kellett fordítanom a fejem róla, nem bírtam a síró emberek látványát.

- Tudom, hogy biztos sokan mondták ezt neked, de sajnos már nem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok – reagált rögtön Gábor, és folytatta is, mert Alíz már válaszolt volna. – De nem is az számít, hanem az, hogy a testvéred tisztában volt azzal, hogy mennyire szereted őt, és tudta, hogy támogatod és ott vagy mellette, nem?

- Végül is... - bizonytalanodott el Alíz. – Folyton beszéltünk telefonon és egy csomót játszottunk együtt amikor ráértem – nyugodott meg egy kicsit a lány, és a haját kezdte piszkálgatni.

- Tehát ott voltál mellette, vele, még ha nem is konkrétan otthon. Sajnos vannak olyan súlyos betegségek, és történnek olyan balesetek, amik után nem lehet már segíteni az embernek, de én hiszek abban, hogy minden okkal történik. Ha még most nem is látod, később ki fog tisztulni a kép, hogy minek miért kellett megtörténnie ennek korábban – ecsetelte a saját véleményét, ami rögtön felidegesített, mert ez úgy hülyeség ahogy van. Hogy lehetne ennyivel lerendezni egy ember halálát? Egy közeli hozzátartozó elvesztését? Az összes tragédiát, ami nap mint nap jelen van az emberek életében?

- Hát, remélem egyszer én is meglátom majd ezt – hagyta rá Alíz a tanárra ezt a gondolatot. Úgy tűnt, hogy sokkal jobb kedve van, mint előtte bármikor is. Mintha megkönnyebbült volna, hogy elmondhatta ezt az egészet.