darabokban - in pieces

61. rész

Gergő még szerdán sem szólt hozzám, amivel képtelen voltam foglalkozni. Annyi problémás gondolatom volt, hogy azok között a srác fura megnyilvánulásai megváltást jelentettek. Egymás után váltogatták a durvábbnál durvább gondolatok egymást a fejemben.

Egyre gyakrabban jutottam a következtetésre: amikor hazamegyek, valami olyat kell csinálnom, amivel egy életre elveszem Dani kedvét attól, hogy kötekedni próbáljon velem. Erre pedig nem sok lehetőségem volt, ha nem vettem számításba a rám otthon várakozó fegyvert. Csak annyi számít, hogy anélkül hazaérjek, hogy bárki megtudná, onnantól pedig már mindegy, bárhová elvihetem magammal azt, és biztonságban lehetek. Ennyiből talán jó is, hogy apa visz haza, nem pedig tömegközlekedéssel szédelgek órákig a városban mielőtt hazaérnék.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy én is kitaláltam neked egy becenevet? – merengett mellettem Márk még aznap reggel, az első óránk előtt.

- Igen? – döbbentem meg.

- Aha. Olyan aranyos, hogy mindenképp el akartam mondani neked. Tegnap gondolkoztam a neveden, és így egyszerűen csak beugrott – magyarázkodott zavartan.

- Gondolkoztál a nevemen? – hökkentem meg.

- Aha, hát csak így tudod, gondolkoztam. Néha szoktam – viccelődött. – És arra jutottam, hogy ha Máténak is lehet saját beceneve neked, akkor nekem is – jelentette ki valamivel határozottabban.

- Igen? – néztem végre fel a füzetemből, ahová addig firkálgattam. Márk lelkesen, egy halvány mosollyal figyelt, amitől azonnal hevesebben kezdett dobogni a szívem. Az egy dolog, hogy Mátéval lebeszéltük, hogy ez csak az ő mániája és igazából nem tetszek neki, de Márk csillogó szemei valami másról árulkodtak.

- Igen. Semmi izgi, csak még jobban lerövidítettem Mátéét, és arra jutottam, hogy a Rea annyira cuki becenév, hogy muszáj hogy így szólatsalak – pirult el, mire a mondat végére ért. Ó, basszus. Ennek nem lesz jó vége.

- Ja, tényleg aranyos – ráncoltam a homlokomat valami gyors megoldást keresve. Most mit csináljak ezzel a sráccal? Ettől rosszabb időzítéssel nem is robbanthatta volna ezt a bombát.

- Akkor jó. Örülök, ha neked is tetszik – vigyorgott elégedetten, majd újra a telefonjába merült.

Képtelen vagyok ezzel is foglalkozni a jelenlegi állapotomban... Úgyhogy jobb is, így legalább egy problémával kevesebb. Lehet, hogy már most mondanom kellett volna valamit, de képtelen lettem volna letörölni a mosolyt az arcáról. Legalább egyvalaki legyen boldog ebben a teremben, ha a többieknek úgyis totál elbaszott kedve van.

A nap gyorsan elrepült, az utolsó két óránk elmaradt, mert ofő elintézte, hogy a főpróbát akkor tartsuk meg. Teljes gőzzel próbáltunk, az első elmaradt órában folyamatosan csak az éneket gyakoroltuk, amíg még volt hangunk. Később rájöttünk, miért volt olyan fontos először énekelni: mindezek után két és fél órán keresztül próbáltuk megállás nélkül az előadást, ami Emét igencsak megviselte. Narrátorként szinte minden jelenet előtt volt pár sora, amit már mi is kívülről fújtunk, mire végeztünk a próbákkal.

- Rebeka, ide tudnál jönni egy percre? – kérdezte az ofő amikor végre végeztünk a próbákkal.

- Tessék – léptem mellé egy bosszús sóhajjal. Mi a francot akar már megint? Kezd elegem lenni ebből az emberből, de teljesen.

- Mi a helyzet? Hogy vagy? – kérdezte, miközben az előadóteremben kapkodta össze a papírjait. Néhány frissen nyomtatott dalszöveget félbehajtott és a jegyzetfüzetébe tett, míg a többit egy nagyobb mappába süllyesztette és fel-felpillantott rám.

- Minden oké – hazudtam minden probléma nélkül. Meglepően jól alakítottam a szerepem, szerintem senki nem vette észre, hogy bármi miatt aggódnék. Pedig a téli szünet vészesen gyorsan közelített hozzánk.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét a tanár azonnal.

- Igen. Miért? – kérdeztem egyre barátságtalanabbul. Semmi kedvem nem volt jópofizni és még tovább egy levegőt szívni vele. Bárcsak elengedne anélkül, hogy többet kérdezne...

- Mert nem úgy nézel ki, mintha minden rendben lenne – sütötte le a szemét. Ez igen, nem semmi. Nem elég, hogy beszól nekem, még arra is képtelen, hogy mindezt a szemembe mondja. Egyre mérgesebb lettem, pedig ezer éve nem éreztem már hogy felgyűlnének bennem az indulatok.

- Csak nem az tanárúr legújabb célkitűzése, hogy ellehetetlenítse minden napom azután is, hogy végre letudjuk ezt a szar műsort? – csattantam fel. Nem elég, hogy egész nap ezt a kurva előadást kellett hallgatnom, amiből persze a mi részünket vette ki, még rátesz vagy tíz lapáttal most, a nap végén is.

- Mi... Én? Nem jutok szavakhoz – kapott hirtelen levegő után, döbbent pillantást vetve rám. Képes ezek után úgy csinálni, mintha nem tudná, hogy mit csinál velem? Hogy mennyire kibaszottul szarul esik az egész játszmázás, ami mintha kifejezetten ellenem szólna?

- Örülök. Akkor végeztünk? – hátráltam pár lépést, hátha végre elmehetek.

- Dehogy végeztünk – vágta le a mappáját az asztalra. – Azt hiszem, csak most kezdődött a beszélgetésünk. Miről beszélsz? Mi ez az egész?

- Jajj ne csináljon már úgy, mintha nem tudná, miről van szó. Megértem én, hogy valahogy meg kellett büntetni minket a múltkori eset után, de azért ez már lassan túlzás lesz – intettem egyet magunk köré mutatva.

- Hogy? – dadogott értetlenül, homlokát ráncolva.

- Pont azt a részt kivenni a színdarabból, ami mindenkinek a legtöbbet jelentette? Nem hiszem, hogy bárkinek nehezére esett volna a közönségből felfogni, hogy miről van szó, ha kimarad egy dal a válogatásból – ráztam a fejem bosszúsan.

- Én... Nem gondoltam, hogy ez ilyen sokat jelent neked. Én... Csak meg akartam törni ezt a nagy ellenállást, elérni, hogy rádöbbenjetek, hogy itt én vagyok a főnök. Akármennyire kedves meg korrekt próbálok lenni, néha muszáj komolyabb döntéseket hoznom mint osztályfőnök és mint a közösségetek vezetője – mentegetőzött.

- Megtörni az elenállást? Hát azt sikerült... Most már boldog? – kérdeztem flegmán, mégis minden erőmmel kerülve a férfi tekintetét.

- Nem arra számítottam, hogy... hogy ez így sül majd el – nyelt egy nagyot, miközben megigazította a mappát az asztalán, és újra a kezébe vette azt. – El sem tudod képzelni, milyen nehéz osztályfőnöknek lenni – mondta bosszúsan. Már megint itt tartunk, panaszkodás, mentegetőzés, kitalált kifogások. Mintha csak apámat hallanám.

- Én csak annyit tudok elképzelni, hogy milyen lehet végignézni azt, amikor egy jó szándékú, korrekt embert elvisz a körülötte lévő, vakon egymás után vonuló tömeg – forgattam meg a szemem, kiemelve az általa korábban használt „korrekt" szót. Talán volt egyetlen olyan pillanat ebben az egész félévben, amikor elhittem, hogy lehet valami az osztályból amíg ő az ofőnk. Aztán meglepően hamar rá kellett döbbennem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.

- Nem értem, miről beszélsz – vágta rá túl hamar a választ ahhoz, hogy tényleg végiggondolja, mit is mondtam neki az előbb. De talán jobb is így.

- Mindegy – vontam vállat, és minden további nélkül kisétáltam a teremből, és meg sem álltam a koliszobámig.

Mint mindig, most is azonnal ledőltem az ágyamba, és elhatároztam, hogy másnap reggelig fel sem kelek onnan. A telefonomon elindítottam egy videót, bekapcsoltam az automatikus lejátszást. Csukott szemmel feküdtem és hagytam, hogy magával ragadjon a telefonomból szóló vontatott férfihang, aki valami összeesküvéselméletet próbált megcáfolni. Hagytam, hogy kimosson minden gondolatot a fejemből a hangja, hogy elfeledtesse velem minden problémámat legalább arra a kis időre, amíg elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne tudjak gondolkozni sem.