darabokban - in pieces

68. rész

Norbi nem sokkal később üzenetet hagyott a telefonomon. A sorok rövidek, személytelenek voltak:

"most nem tudok beszélni, elhalaszthatjuk a talit?"

Ez a fiú olyan ritkán kért bármit is tőlem, hogy tudtam, most valami komoly dolog áll a háttérben. Szomorúan, de egy beletörődő sóhajjal válaszoltam neki. Próbáltam megnyugtatni, de sejtettem, hogy nem fogja egy egyszerű poén felvidítani.

"Rendben, de remélem még ebben az évben beszélünk"

"lol"

"meglátjuk, Rea. majd szólok"

"Ugye nem haragszol rám?"

"dehogyis.🤍 családi helyzet..."

Sejtettem, hogy ettől többet nem fog elmondani. De azért őszintén reméltem, hogy tudja, itt vagyok neki. Olyan jó barátom volt az utóbbi időben. Csak azt tette, amire a legnagyobb szükségem volt: türelmesen várt, nem erőltetett semmit de mégis mellettem maradt. Ettől többet nem is kívánhattam. És most viszonoznom kellett ezt, hogy bebizonyítsam, igaz barátok vagyunk.

Az utolsó előtti tanítási napunk délutánja meglepő gyorsasággal repült el. Szinte egy perc alatt elaludtam és már az utolsó napunk, péntek reggelére ébredtem.

A gyomrom attól a pillanattól kezdve görcsben állt, hogy ébredés után beugrott: péntek van. Péntek, amikor is hazamegyek innen; péntek, amikor letudjuk végre a karácsonyi előadásunkat; és péntek, amikor apa eljön értem és megnézi a darabot...

Ez a nap végtelenül hosszú lesz.

Mély levegőket véve vonszoltam át magam a suli épületébe, miközben szinte szikráztam a bennem meglapuló feszültségtől. Nem tudtam egy percre sem megnyugodni, folyamatosan köröztek a fejemben a baljós, komor gondolatok. Ha nem épp apáról vagy az ofőről gondolkoztam, akkor azonnal Dani felé kalandoztak el a gondolataim. Nem tudom, miért, de azt éreztem, hogy ez a téli szünet nem fog problémamentesen elrepülni.

- Gyertek, indulunk az előadóterembe – emelte fel a hangját ofő a reggeli eligazító előadás után – aminek én a felét sem hallottam. – Még néhány utolsó próba beállással, aztán tiétek a délután hogy a szüleitekkel töltsetek egy kis időt és felkészüljetek lélekben is erre a csodás történetre, amit közösen megelevenítünk a színpadon ma este! – ujjongott őszinte lelkesedéssel, amitől még kevesebb kedvem volt az egészhez.

Még csak fel sem fogja, mekkora teher nekünk az idióta színdarab?

Úgy néztünk ki, mint akikre ráült az időjárást tükröző komor, borús hangulat, amit én már reggel óta éreztem. Semmi kiabálás, nevetgélés vagy ordítva folytatott idióta poénokkal teletömött beszélgetés nem törte meg a folyosó csendjét, amin keresztül az előadóterembe lépdeltünk. Mintha a saját kivégzésünkre indultunk volna, az egész osztály szorongva és idegesen foglalta el a helyét a próba alatt.

A legtöbb, korábbi próbán hiba nélkül adtuk elő a darabunkat, azonban az utolsó néhány próbálkozás katasztrofálisan sikerült. Ofő szinte pattogott az idegességtől, miközben minket nézett.

- Nem értem, mi a baj. Peti, háromszor mondtam el, jobbra kell lépned egyet, mikor kezdődik az ének, különben senki nem fogja látni a lányokat mögötted – emelte fel a hangját az összes türelmét elveszítve.

- Képtelen vagyok erre koncentrálni, miközben anyám szinte az ajtón kopogtat – rázta meg a fejét a fiú, és újra a tornaterem ablakait kezdte pásztázni a szemeivel.