darabokban - in pieces

63. rész

- De olyan nagy kérés az, hogy ha valakire azt mondja, hogy a barátja, úgy is viselkedjen vele?

- Mit jelent egyáltalán valaki barátjának lenni? Minden egyes embernek teljesen mást – válaszolt is rögtön a saját kérdésére. – Lehet, hogy neki csak ilyen barátai voltak korábban, akikkel nem került túl közel egymáshoz. Neked megadatott, hogy egy olyan társaságba tartoztál, ahol feltétel nélkül megbíztatok egymásban, de nem mindenki mondhatja el ezt magáról.

- Ó – akadt el a szavam, miközben Márkot hallgattam. – Igazad lehet – hagytam rá, mert túl sok „ha" és „talán" volt ebben az egész gondolatsorban ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyem. Engem a tények érdekeltek, az itt és most, és amíg nem kaptam biztos információt, nem hittem el semmit.

- Amúgy amíg mindenki azzal volt elfoglalva, hogy panaszkodik amiatt, hogy menyi baja van, én utánaolvastam néhány érdekes témának – húzta ki magát Márk, és felém fordult az ágyon. Lerúgta a cipőjét, felhúzta a lábát és a fejem felett lévő függönytartót kezdte szemrevételezni. Na jó, most ugyan milyen kényelmetlen témáról fogunk beszélni? Ha ma még egyszer belémáll valaki, vagy verekedni, vagy sírni fogok... És egyiknek sem lesz túl jó vége.

- Na mondd, essünk túl rajta – húztam össze magam, miközben a falnak vetettem a hátamat. Mély levegőket véve készültem az újabb fejmosásra, hiába a kedves felvezető szöveg.

- Olvasgattam dolgokat és csináltam pár fotót róluk... Felolvasok neked néhány dolgot, mit szólsz? – kapta elő a telefonját a farzsebéből és gyorsan pörgetni kezdte a fotóit. Egy pillanatra elmosolyodtam a rengeteg mai kép miatt, amik a matekleckémről készültek óra előtt, hogy gyorsan le tudja másolni azt. – Itt is van – köszörülte meg a torkát és olvasni kezdett. – A depresszió tünetei több területen megjelennek, így érzelmi, motivációs, viselkedéses, kognitív és testi tüneteket azonosíthatunk – darálta a szöveget hivatalos stílusban. A legelső szót meghallva azonnal görcsbe állt a gyomrom, és ökölbe szorultak a kezeim.

- Semmi bajom nincs, szó sincs depresszióról – védekeztem azonnal. – Nem is tudom milyen hülye oldalról szedted ezt, de egyébként is baromság az egész – legyintettem remegő kezekkel.

- Csak hallgass meg most az egyszer – nézett mélyen a szemembe. – Kérlek – sütött róla a határozottság, mégis kedvesen pislogott rám. Félelem, fájdalom és idegesség kavargott bennem, míg mélyzöld szemeit fürkésztem. De volt még valami a tekintetében, amire még gondolni sem mertem – és amitől azonnal engedett kicsit a csomó a gyomromban, és megadtam magam.

- Jó – biccentettem, de nem bírtam tovább állni a tekintetét. A plafont kezdtem fürkészni, hátha elvonja valami a figyelmemet a szavairól.

- Érzelmi tünet lehet például a szomorúság, hogy valaki képtelen örülni dolgoknak, szeretni, gyűlöli magát. Hogy valaki elveszíti minden érdeklődését, nem motivált semmire; a produktivitása lecsökken, negatívan gondolkozik mindenről. És... Igazából ennyi, rengeteg dolgot olvastam de hiába jövök neked a tankönyvi példákkal. Mondom inkább azt, amit tapasztalok – mondta, és már közbeszóltam volna, de egy figyelmeztető pillantással elhallgattatott. A következő pillanatban a combomra ejtette a kezét, az ujjai a nadrágom térdnél lévő szakadásnál landoltak. Miközben beszélt, a nadrágból kilógó cérnaszálakat kezdte piszkálni. A gyomrom hirtelen más okból rándult össze, mint eddig, mikor az egyik ujja a bőrömhöz ért. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk, csak a lélegzetünk hangja törte meg a köztünk beálló csendet.

A következő percben egy hatalmas csattanást hallottunk, én azonban meg sem rezzentem. A folyosón valószínűleg bevágott egy ajtót a huzat, én azonban azzal voltam elfoglalva, hogy próbáljam a totál összegabalyodott gondolataimat rendbe szedni és megmodzuljak végre. El kellett volna húzódnom, leráznom magamról Márk kezét, de...

- Szóval – köszörülte meg Márk a torkát, de a kezét a lábamon hagyta. – Kedvtelenség, szomorúság, állandó elutasítás, a megszokottól is bunkóbb beszólások, semmi részvétel a közösségi programokban, még a kötelezőkben sem, lógás, érdektelenség úgy kábé mindennel kapcsolatban, soroljam még?

- Nem kell – ráztam meg a fejem. Semmi baj nincs velem. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, ahogy a szavait hallgattam. De akkor sincs semmi baj.

- Ne csináld ezt. Ne zárkózz be, kérlek – szorította meg a lábamat, amitől azonnal magamhoz tértem. Rögtön leráztam magamról a kezét és felhúztam a térdeim a mellkasomhoz. – Kérlek. Így tényleg nem jutunk sehová, ha sosem leszel képes belátni, hogy van valami baj – emelte fel a hangját Márk is. Körülbelül kétszer hallottam tőle ezt a hangot eddig, így gyorsan leesett, hogy most tényleg túllőttem a célon.

- De én nem érzem úgy – kezdtem a mondatba, de Márk meg sem várta, hogy befejezzem azt.

- Elég volt – nézett rám, a szemében a harag apró szikráit véltem felfedezni. – Elég. Nem tudom, mi mást mondhatnék még, de most már komolyan hagyjuk ezt a színjátékot. Engem csak az érdekel, hogy mi van veled, leszarom hogy mások mit gondolnak rólad vagy hogy állnak ehhez az egészhez. Itt vagyok, és maradok is bármit mondasz nekem – dőlt felém, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust velem. – Hidd el, hogy az igazat mondom. Bízz bennem – kérlelt, amitől egy percre megremegett minden ellenállásom.