Az emberi elme megfejthetetlen villanásairól.
❝Egészen olyan volt, mintha Jungkook fülei közé éppen a végtelenül sötét világűr próbálná befészkelni magát.❞
[FIGYELEM¡! A történetben erőszak, szexuális/felnőtt tartalom is található!]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
annyira bánt, hogy még a semmi közepén is tele vagyok ürességgel; megszeppent csendbe burkolózott üvöltéssel.
A tömény vodka keserű íze olyannyira marta Jungkook torkát, hogy úgy vélte, rögvest összehányja magát, ám csak akkor állt le az ivással, mikor már az utolsó cseppek is kiürültek a félliteres üveg aljáról. Egy ideig, világát sem tudva fetrengett az üres otthonának padlóján, s a forgó, vibráló plafont bámulta. Teste könnyűvé, szinte légiessé vált, s ő ezt igazán élvezte: Olyan volt, mintha meghalt volna.
Nem érzékelte az idő telését, csupán arra lett figyelmes néhány óra múlva, hogy kint a nap immár magasan járt, s a nappali szürke parkettáját megcsíkozták az égitest lágyan melengető sugarai. Fogalma sem volt, vajon elaludt, esetleg elájult-e, amiért nem emlékszik az éjszakai, sem a reggeli órákra, ám valójában nem is érdekelte: Csupán egy dolog volt, ami foglalkoztatta, mégpedig, hogy rettenetesen sajgó feje többé nem tompa, s gondolatai mintha ismét elkezdenének hemzsegni az agya mélyén, próbálva előrébb, s előrébb jutni, hogy aztán kitörhessenek a felszínre. Jungkook ezt nem hagyhatta. Bármit, a világon bármilyen fájdalmat el tudott volna viselni azokban a percekben, ám ezt az egyet nem. Azonnal talpra ugrott, de szinte azonnal vissza is esett a földre borzalmas szédülése miatt; nem foglalkozott vele, ismét, nyomban felkelt, s mikor már úgy gondolta, stabilan állnak körülötte a falak, elindult. Nem foglalkozott semmivel (igazából, el sem jutott a tudatáig, mennyire szörnyen is nézhet ki, meg, hogy otthoni, már-már pizsamára hajazó melegítőt visel), csupán megkereste pénztárcáját, hanyagul felhúzta lógó cipőfűzős bakancsát, magára kapta az ajtó mellett felakasztott kabátját, aztán kilépett a bejárati ajtón.
A tiszta, felhőtlen ég révén igazán hideg volt, s a nap is szörnyen vakította Jungkook szűk, karikás, másnapos szemeit, így nem vacilált sokat; betért az első útjába eső kocsmába, s ismét leitta magát a sárga földig. Mikor már úgy érezte, eléggé részeg ahhoz, hogy iszonyatos, sötét gondolatai teljesen háttérbe szoruljanak, felkecmergett a bárszékből, miben ezidáig helyet foglalt, s dülöngélve elhagyta a helyiséget. Nem akart hazamenni. Nem akart időt tölteni azon a borzalmas helyen, ahol elkövette élete legundorítóbb, legborzalmasabb cselekedetét Taehyung ellen, így sokáig csak céltalanul bolyongott Szöul külvárosának utcáin. Az alkohol teljesen felmelegítette, így már nem fázott, s túlságosan bódult, s tompa volt az elméje ahhoz, hogy bármit is felfogjon a külvilágból, így nem igazán zavarta a mellette elhaladó járókelők furcsa, aggódó tekintete, vagy grimaszba ránduló arca. Csak ment és ment, maga sem tudta, hova, egyszerűen csak vitték a lábai, s valójában azt kívánta, bárcsak eljutna a világ végéig, hogy aztán a laposföldhívők nagy örömére leeshessen a bolygó széléről. Balszerencséjére, a világ végéig nem jutott el, azonban, egyszer csak az iskolájához közeli kosárpálya mellett találta magát. Fogalma sem volt, hogyan került oda, hiszen leginkább idegen utcákon ment keresztül, s mikor megpillantotta az ismerős helyet, azonnal felfordult a gyomra. Már éppen azon volt, hogy a lehető leggyorsabban hátraarcot vegyen, amikor megütötte a fülét egy hang, mely maga volt a megtestesült rossz ómen.
