Az emberi elme megfejthetetlen villanásairól.
❝Egészen olyan volt, mintha Jungkook fülei közé éppen a végtelenül sötét világűr próbálná befészkelni magát.❞
[FIGYELEM¡! A történetben erőszak, szexuális/felnőtt tartalom is található!]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
törékeny a porcelán, de sajnos: más is az.
A világegyetem bármikor képes lenne összeroppantani minket, s Jungkook ezt mindig is nagyon jól tudta. Az ember apró, léte elenyésző. Ha valaki meg is próbálja fejteni az univerzum rejtelelmeit, esetleg válaszokat próbál találni a lét értelmére, abba bizonyosan beleroppan: Nietzsche, a föld egyik legbefolyásosabb gondookodója nem beleőrült-e a saját eszméibe? Életének utolsó tizenkét évét leépülten, tébolyodottan töltötte, majd halála után akaratlanul, az egyik apró kis félreértett elméletfoszlányával kirobbantotta a második világháborút, hogy még a túlvilágon is sírhasson az emberiség felett. Aztán, ott volt Schopenhauer, aki teljes magányban élte le utolsó éveit, és annyira elveszett volt, hogy még a kutyáját is "világléleknek" nevezte el. Freud pedig tizanhat éven át készült a halálra, de végül csak orvosi segítséggel, tervezett öngyilkossággal sikerült megszabadítani őt fizikai szenvedéseitől.
Ezeknek tudatában, egészen úgy tűnhet, mintha teljesen mindegy lenne, az ember él, vagy hal-e; tehet bármit, az élete ugyanúgy jelentéktelen marad. Van azonban egy irányzat, amely azt mondja: Nem, igenis fontos vagy. Valaki vigyáz rád, valakinek küldetése van veled, valaki vár téged, valaki azt akarja, hogy jó legyél – valaki, akinek a létezését az összes elkárhozott filozófus tagadja. Nos, Jungkookot senki nem kényszerítette, hogy higgyen Istenben. Nem volt vallásos a családja, nem járatták templomba, még Bibliájuk sem volt. Jungkook magától döntött úgy, hogy hinni fog, mert hinni akart; hinni akart abban, hogy nem kell félnie, s hogy ő is fontos a világban; a rengeteg élőlény, a párhuzamos univerzumok, talán más bolygólakók között az ő élete is ér valamit, sőt, nagyon is sokat. Mint ahogy korábban már meg lett említve, ő nem akart tudni semmilyen igazságot, ő nem akart válaszokat keresni – ő egyszerűen hinni akart. Hinni a különböző igazságok egyikében, rendíthetetlenül, megingathatatlanul.
Így, karácsony közeledtével Jungkook úgy érezte, egyre közelebb kerül a Jóistenhez. Boldog volt. Boldog volt, hiszen megkapott mindent, amiről úgy vélte, a lelkének akarata: Család, s néhány barát, akiknek jelenléte bár létfontosságú, mégis kellően távol tudja tartani magától; önmaga szeretete; valaki más lángoló szeretete. Igen, Kook sosem volt túl nagyravágyó, hiszen úgy gondolta, ahhoz, hogy megváltsa a világot, egyetlen dolog kell; önmaga, s mindaz, amivel ő felépítette a saját lelkét, hitét, gondolatait. A többi ember csupán bónusz, akik segítik őt az útján – mindezt nem tartotta önteltségnek, hiszen úgy vélte, minden élőlényre vonatkozik ez az elmélet.
– Na, és akkor ennyi lenne a házifeladat a szünetre, ne felejtsétek el megcsinálni! – csapta össze megfontoltan a kezében tartott tankönyvet az idősödő matematikatanár, majd felpillantva az osztályra, hozzátette: – Közben pedig természetesen pihenjetek sokat, menjetek a természetbe. Kellemes ünnepeket!
– Hogy a faszba pihenjek ennyi tanulnivaló mellett? – motyogta maga elé idegesen Yoongi, ki Jungkook előtt ült ezen az órán.
–Hm? – kapta fel a fejét azonnal a tanár, összevont szemöldökökkel sandítva a fiú felé. – Tetszett valamit mondani, fiatalember?
