Az emberi elme megfejthetetlen villanásairól.
❝Egészen olyan volt, mintha Jungkook fülei közé éppen a végtelenül sötét világűr próbálná befészkelni magát.❞
[FIGYELEM¡! A történetben erőszak, szexuális/felnőtt tartalom is található!]
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
mintha a fejünkben úszó gondfelhő mosolyogva énekelne
Taehyungék háza körülbelül húsz percnyi sétára lehetett Jungkook otthonától, ám a fiú most mégis több, mint fél óra alatt tette meg ezt a kicsiny távot Szöul kertvárosában. Legalább háromszor visszafordult, mire végre megérkezett céljához: Egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Bár, Hoseok szavai adtak neki egy pillanatnyi löketet, erőt, mégis rettenetesen félt, s hogy mitől, azt még maga sem tudta pontosan.
Taehyung a házuk kicsiny kertjében tevékenykedett valamit, mikor a másik fiú megérkezett. Jungkooknak beletelt egy kis időbe, mikor észrevette, hogy kedvese éppen egy nagyon apró, ám annál édesebb törpe spiccel játszadozik. Egyszerű pulcsit, s kissé bő, fekete nadrágot viselt, sötét, hullámos haja pedig úgy hullott az arcába, ahogy az csak a legszebb angyaloknak adathat meg. Bájosan mosolygott a pici kutyusra, miközben az elevenen ugrált körülötte. Jungkook úgy hitte, elájul a hirtelen jött gyönyörtől s pániktól. Azonnal futni akart, minél előbb elmenekülni erről a helyről, ám ebben a pillanatban Taehyung észrevette őt. Tágra nyílt szemekkel fordult teljesen Kook irányába, s finom vonásain eluralkodott a döbbenet. Jungkook nagyot nyelve, remegő végtagokkal sétált közelebb a ház sűrű fakerítéséhez, Taehyung pedig, bár látszólag kissé vonakodva, ugyanígy tett.
– Én... – Jungkooknak a hatalmas, fullasztó gombóc visszaszökött a torkába. Alig bírta visszatartani a könnyeit; nem értette, mi történik vele. – Nem tudtam, hogy van kutyád – ejtette ki végül, ezzel még saját magát is meglepve.
Taehyung haloványan elmosolyodott, s szelíden lenézett a közelében futkosó, túlbuzgó állatkára. – Nem az enyém. A szomszéd néni hagyta nálunk, amíg ő elutazik az ünnepekre – hallatta. Ismét a könnyes tekintetű, remegő Jungkookra nézett, majd egyszerűen sóhajtott egyet, s a néhány méterre lévő kapuhoz sétált, hogy aztán egy egyszerű mozdulattal kinyissa azt.
Jungkook nem mozdult. Úgy érezte, gyökeret növesztett a lába. – Taehyung, én...
– Gyere be. – A másik fiú finoman, mégis határozottan vágott a szavába.
Jungkook nyelt egy hatalmasat. Mit tehetett volna? Rettenetesen ostobának és tehetetlennek érezte magát, ahogy besétált a bordó ajtajú kapun, s megállt az udvar közepén. Fejét leszegve, némán nézte, ahogy a spicc vidáman ugatva ugrálja őt körbe.
– Még baba, ezért eléggé hiperaktív – mondta Taehyung csak úgy, miközben gondosan becsukta a tömör, nehéz nyílászárót, s karbafont kezekkel megállt társa előtt néhány méterre.
Jungkook belenézett Taehyung értetlen, várakozó szemeibe. Ebből a távolságból már tökéletesen láthatta a gyönyörű fiú orcáját, s ahogy megpillantotta finom bőrén az általa okozott ütések kékes foltjait, meg a dús ajkai alatt végigfutó apró véraláfutást, azonnal megérezte saját, maró könnyeit. Nem bírta tovább; ennyi volt. Esetlenül, hüppögve térdelt le Taehyung elé a hideg, dércsípte fűbe. A fiú elé kúszott, s direkt úgy karolta át annak hosszú lábait, mint ahogy az már fordítva megtörtént a templomban – érezni akarta azt a megalázottságot, azt a kiszolgáltatottdágot, amit Taehyung is érezhetett néhány napja.
