Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
Music Challenge Round 1, Pt.3 - Stevie Wonder, I just called to say I love you
Barátnőm azt állította, hogy erről a dalról lehetetlen negatívat írni. Szerintem meg semmi sem lehetetlen, úgyhogy depi time! Próbáltam ezúttal is a lehető legkreatívabb lenni, remélem sikerült.
Jó olvasást!
. . .
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A telefon látványának súlya úgy nehezedett HanBinra, ahogy egy rizsföldön dolgozó öregember hátára a nap végi utolsó zsák. Akárcsak az a vénember ő se volt benne biztos, hogy sikerülni fog-e végigcipelnie, egyáltalán fel tudja-e emelni. A körülötte nyüzsgő fegyveres alakok, szintén telefonáló emberek mintha elvesztek volna a szíve dobogásának zöreje mellett. A teste hangjai felerősödtek, minden más a némaságba temetkezett.
Az utolsó lehetőség gondolata elég löketet adott számára, így ujjai a telefonkagylóra csúsztatta és egy bizonytalan mozdulattal leemelte a helyéről. Ezzel azonban még mindig nem ment semmire, tárcsáznia kellett. Félt beütni a számokat, félt attól, hogy meghallja a hangját, hogy mit fog mondani, egyáltalán beleszól-e a telefonba, vagy csak lecsapja.
Idejét sem tudta volna megmondani mikor hívta őt utoljára. Egy hónapja, fél éve, két éve? Mikor is volt, már nem tudja, mindegy is, lehet már a hangjára sem emlékszik. Azóta nem történt semmi, az idő lassan vánszorgott, néha megállt pihenni, utána pedig folytatta útját, mint egy lábait vesztett lény, aki már feladta az előrejutás gondolatát. HanBin számára már semmi sem létezett, a napok, az ünnepek, a történések mind egybe folytak. Nem maradt semmi, semmi amiért telefonálhatott volna. De a mai nap kivétel volt.
Az ideje fogyott, az öt percéből legalább három már eltelt, cselekednie kellett. Kettős érzések dúltak benne, ahogy egyenként rányomta ujjait a számok tetejére, remélte, hogy még ennyi idő után is ViVihez tartoznak, másrészről pedig egy idegen hangnak örült volna a legjobban. Tárcsázott, majd várt, élete legnehezebb másodpercei voltak ezek, még az összes tárgyalástól is fojtogatóbbak voltak.
ViVi a telefonja után nyúlt, amint meghallotta a halk rezgését, kíváncsi volt ki lehet az, aki pont ezen a napon hívja. Az ismeretlen szám láttán összeszorult a gyomra; csak egyetlen egy személy hívta őt ismeretlen számról. "Miért pont most? Miért pont ma?" futott át a gondolat a fejében, hiszen annyi ideje volt rá, hogy hívja őt, annyi lehetőség, mégis pont ma kell hívnia.
Elhúzta a zöld karikát a telefon képernyőjén és a füléhez emelte a készüléket, miközben az egész alakos tükörben figyelte zaklatott arcát. Nem szólt bele, nem tudta mit mondjon. Egyikük sem szólt bele. HanBin a vonal túlsó végén már csak attól boldog volt, hogy hallja a lélegzetét, még egyszer, utoljára. Ennyi elég volt.
- Miért? Ennyi idő után, miért HanBin? - Először ViVi szólalt meg. Remegő, sírást visszatartó hangja megragadta HanBin szívét.
- Én... Sajnálom. Csak tudnom kellett, hogy jól vagy - jött a gyenge válasz, ami a nő idegszálaival játszott. Igazából akármilyen válasz jött volna mind egytől egyig feldühítették volna őt.
