Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
Music Challenge Round 1, Pt.2 - B.A.P, Pray (en valasztottam *buszke*)
Ez a műalkotás rengeteg mindent rejt magában és nagyon nehéz megfogni a lényegét, hiszen nagyon kettős. Próbáltam ezt a kettősséget átadni és a végével is megtartani a választás lehetőségét az olvasónak.
Remélem tetszeni fog és sikerül elérnem mindenkinél, amit szeretnék. Jó olvasást!
. . .
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ujjaim bizonytalanul fonódtak a kezemben tartott pisztoly köré, mintha egy jégcsapot tartottam volna megfáradt kezeim között. Vártam, hogy a fegyver rideg valója fizikai fájdalmat idézzen elő, akárcsak a jégcsap hűvöse miután túl sokáig érintkezik a bőr felszínével. A tükörre pillantottam, látszólag minden ugyan olyan volt, egy valami azonban teljesen más, méghozzá én magam. A túloldalon lévő Kim HimChan magabiztos volt, nem ismert félelmet, tudta mit kell tennie és készen állt az utolsó feladatára. Ezzel szemben én csak a menekülést ismertem, gyáva voltam és nem álltam készen; se életre, sem halálra.
Farkasszemet vívtunk. A megszokott fekete bőr kanapé fullasztóan ölelt körbe, minden csendbe burkolózott, egyedül az én szánalmas szipogásom és a magány szele vetült vissza a nappali rideg falairól. Mi mást is érdemelnék mindazok után ami történt? Még ennyit sem. De mi is történt valójában? Tényleg én tettem vagy csak elakarják hitetni velem és mindenki mással, hogy én tettem? "Természetesen nincs igazi válasz." hangzott el korunk egyik legelismertebb értelmiségétől. "A kezdetektől fogva nem volt semmi baj, szóval szedd össze magad!" ugyan az a fiatalember áll e szavak mögött is. Szedjem össze magam... hogyan, ha minden próbálkozásom csak egy újabb hegyes kés, amit magam felé irányítok?
A sötétség átvette az irányítást a fény felett, mocskos karmai hezitálás nélkül ragadtak meg és nyeltek el minden jót, amit képviselt. Az oly ismerős helyiség eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Egy zord és idegen hely köszöntött ahogy kinyitottam a szemeim, emellett a nappalim melegnek és otthonosnak hatott volna. De a nappalim nem létezett többé, akárcsak az emlékeim, minden a homályba veszett. A napok, hetek, hónapok és évek a boldog pillanatokkal együtt mind összemosódtak egy hatalmas buborékká, ami másodpercek alatt pukkadt szét. Nem maradt semmi más, csak a bűneim és a kopár, kietlen ég felettem. A földön feküdtem, azonban nem éreztem hideget, semmit nem éreztem a kezemmel szorongatott fakózöld fűszálakon kívül. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a fű volt fénytelen, hanem minden más, az ég, a felhők, a sövény, én magam is. Minden túlságosan tompa volt a valósághoz, mégis olyan igazi. A sivárság érzése megtöltött belülről. Egy halott helyre kerültem, ahonnan minden lélek kiveszett, én voltam az egyetlen.
Csak feküdtem ott. Mondhatni beletörődtem a sorsomba miszerint egy ismeretlen világban fogok csak lenni, túl élni, semmit tenni. Talán jobb is így, jobb elmenekülni. Megszabadulni mindentől, mindenkitől.
