Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
Music Challenge Round 4, Pt. 3 - Bagossy Brothers Company, Úszom a Nap felé
. . .
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az emberek tömkelege hömpölygő víztömegként zárul körém, de nem tántorít meg, ahelyett hogy átengedném magam a pánik fullasztó ölelésének, megállás nélkül csak rád gondolok, és ismét utat nyitok feléd egy nevető, már kissé becsiccsentett társaság közepén keresztül. Mindig is utáltam a rengeteg embert egy helyen, a Szöuli karácsonyi vásárnál pedig nem is kerülhettem volna nagyobb rémálomba: a nevető, iszogató emberek, a sipítozva szaladgáló kölykök, az állva étkező családok, a lézengő turisták, akik a kirakatot bámulják, csak azért, hogy aztán ne vegyenek semmit és továbbálljanak. Mintha direkt erre pályáztál volna. De nem. Te nem vagy ennyire kicsinyes, ez csupán az én szerencsém.
A zajban az összes hang elkésik, amikor végre utolérlek, aztán a vastag, prémes kabátba bújtatott karod után kapok. December eleje van és minden ragyog, kivéve az arcod, amit rám emelsz. Elém kúszik a kép, ahogy figyeltél reggelente az ágyban - a körülötted csillogó fények a közelébe sem érnek annak az arcnak, az arcnak, amikor még szerettél.
A komolyságod ellenére a szemeidből csak úgy árad a melegség, mint mindig. Nálad ez normális, ettől vagy te különleges, hogy mindenkire ugyanolyan szeretetteljes, meleg tekintettel nézel, még akkor is, ha épp cukkolod a másikat. Én viszont leírhatatlanul kicsinek és jelentéktelennek érzem magam ettől a pillantástól. Engem a forró pillantásod tett különlegessé, ami senki másnak nem adatott meg, ami csak az enyém volt. Egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzul az arcom, ahogy a szívem megszakad a tudattól, hogy többé már nem egészítjük ki egymást.
Szemed az eszembe lyukat mesél, én nem beszélek, te nem beszélsz - csak állunk némán. A rohanó másodpercek nyomása rám nehezedik, tudom, hogy már csak pár pillanat jutott nekem, aztán tovább állsz. Mégse teszek semmit, csak hagyom, hogy a szemeid magukkal rántsanak a múltba.
Testem kényelmesen süpped az elterülő puha homokba, jólesően sóhajtok, ahogy Haechan védelmező tenyere végigsiklik a fedetlen gerincem mentén - bár a hátamon elnyúló fénysugarak égetik a bőröm, az ő érintése valósággal lángra lobbant. Kipattannak a szemeim, ahogy a gerincem alján egy kis ponton megtámad a hideg csípős érzése.
- Yah! - adok hangot nemtetszésemnek, mire ő jólesően felnevet, aztán újabb dermesztő támadás ér pár centivel feljebb, majd mégegy. - Ezek az eprek?
Szemeimmel próbálom megtalálni, de hason fekve nem sok esélyem van, csak a minket körülölelő apró, eldugott öböl szikláit és élénk növényzetét látom. A látvány gyönyörű, mégis megbánom, hogy nem a tenger felé nézve dobtam le magam.
- Nyugi, élvezni fogod, csak várd ki a végét. - Boldogságot hozó hangján nyugtat, amit egy újabb hidegrázós érzés követ. Egészen addig pakolgat rám, míg hajamat félretolva el nem éri a nyakamat.
A hasamban kavarogni kezd a bizsergés, ahogy megérzem puha ajkait, érdes fogát, majd nedves nyelvét az első epernél, pont a fenekem felett. Lassan rágja a gyümölcsöt, úgy, hogy a mozgó szájával folyamatosan súrolja meztelen testemet, ezzel olyan hatást keltve, mintha megannyi apró puszit hagyna rajtam. Befejezi a rágást, nyelvét felfelé húzva közelíti meg a következő áldozatát, habár itt én vagyok az igazi áldozat, akit épp az örömök kegyetlenül lassú mézesmadzagán táncoltat.
- Haechan-ah... - sóhajtom, és érzem, ahogy az ajkai csillogó arca szélére futnak. - Fogd vissza ma-
Sűrű ciccegéssel szakít félbe: - Hogyan foghatnám, amikor itt fekszel egy falatnyi bikiniben, ráadásul a felsőd zsinórját is kicsomóztad? Ugye tudod, hogy nekem így olyan, mintha nem lenne rajtad felül semmi?
Vádjai célba találnak, nincs mentségem, így hagyom, hogy tovább folytassa az érzéki keringőt, ami nagy meglepetésemre tempót vált. A maradék epret kikerülve lecsap a nyakamra, ráérősen ízlelgeti, mire jólesően felnyögök. Kezeivel megragadja a csipőm és átfordít, érzem, ahogy a piros gyümölcs kilapul alattam, összekenve a hátamat és az alattam ragadt bikinifelsőt. Haechan kuncog egyet a meglepett arcomon, aztán falánk tekintetét a mellemre vezeti, viszont helyette a szám után kap, egyik kezével még mindig a csípőmet tartva, másikkal pedig az oldalamon szánkázva fel-alá. Átadom magam a bódító érzésnek, kezeimmel átevezek felsőtestének óceánján, aztán túllépve a horizonton a Nap hajába túrok.
Elválunk egymástól, a tekintetét nézem, ami bohókás játékra hív.
- Kapj el ha tudsz! - kiáltom izgatottan, miközben a homokba taszítom, majd szélsebesen pattanok fel és indulok meg a víz felé.
Haechan gyors, pár pillanatba telik és máris a vízbe veti magát. Tudom, innentől értelmetlen a menekülés, sokkal jobb úszó, mint én. Így hát úszom a Nap felé, ahelyett, hogy távolodnék tőle.
- Kapjuk el a Napot! - lelkendezik, miközben megindul a tenger széléhez.
Tiltakozás nélkül követem, de hiába, én nem érem el a Napot.
A valóságküszöb feltűnik, ahogy Haechan alakja egyre távolabb és távolabb kerül, míg végül összeolvad a nappalok védelmezőjével.
„Már nem szeretlek." - visszhangzik a fejemben, ahogy a tekinteted végtelen tengerpartján egyedül keringek tovább.
Végül eleresztem a kabátod, a kezem élettelenül hullik összetört testem mellé. Ismerlek. Tudom, már minden hiába. Egy szomorú, de hálás pillantást küldesz felém, ahogy utoljára rám mosolyogsz, majd hátat fordítva nekem tovább állsz.
