Sziasztok ^^
Szerény kis "hajlékomban" különféle kpop idolokkal találhattok hosszabb és rövidebb novellákat. Némelyik évekkel ezelőtt íródott, némelyik pedig friss és ropogós!
Remélem legalább néhány elnyeri a tetszésetek, és mégha egy kis időre is...
A songficet ez a zene ihlette, úgyhogy mindenképpen tessék hallgatni olvasás közben ^^ A dőlt betűs részek vannak a szövegből.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
. . .
Az ujjaimmal babráltam a gondosan megépített repülő makettet, amely csak arra várt, hogy összezúzzam. Csak képletesen, mintha az igazi repülőt akadályoznám meg abban, hogy valaha is felszálljon. Azt a repülőt, azt a bizonyos repülőt, ami pár órán belül elhagyja az országot, ő pedig ott fog ülni rajta, nélkülem. De tudtam, hogy a repülőt nem állíthatom meg, bármit is teszek, az fel fog szállni, és magával viszi az életem kincsesládáját. Miközben erre gondoltam baloldalamra fordultam, majd a kezemben tartott makettet a levegőbe emeltem. Ő elszáll, én pedig itt fogok heverni az ágyon, miközben újra és újra elismétlem magamban: várj egy pillanatot!
A repülő zuhanásnak indult, ahogy tekintetem megakadt az előttem heverő fekete és piros színű kockás ingen. A közös ingen, amit még együtt vettünk - az első páros cuccunk.
~.~
- Sajnálom, HanBin-ah - suttogta, miközben a háta mögül előre húzta a kezeit, amikben megpillantottam a közös ingünket. Tisztában voltam a helyzettel, és hogy mit próbált közölni, mégse akartam elhinni. Hogy hihettem volna el, amikor minden rendben volt? - Szeretlek, de az a helyes, hogyha most elmegyek...
Egy lépéssel közelebb jött hozzám, jobb kezébe fogta az enyémet, majd átadta a ruhadarabot, az ujjaim pedig rákulcsolta.
- Ha így válunk el soha többé nem fogunk találkozni, miután a repülőgép felszáll - jelentettem ki kissé fenyegetőzve, hátha ezzel elérem, hogy meggondolja magát.
- Jól leszek, ezért neked is jól kell lenned - mosolygott, mintha ezzel megtudott volna nyugtatni, mintha ezzel mindent megoldott volna. Látod, mosolygok, felejtsük el - ezt az érzetet keltette.
A kezem, amelyikkel az inget szorongattam tehetetlenül hullott testem mellé.
- Hogyha ezt mondod, és elhagysz, azt hiszed, jól leszek? - a vádló hangsúly tisztán kihallatszódott a hangomból, de nem bántam. Úgy éreztem az egész az ő hibája, hiszen minket bárminél előrébb kellene tartania, főleg hogyha tényleg szeret.
Kérdésemre a mosolya egy pillanatra alábbhagyott, a szemei üressé váltak.
Ne tégy úgy, mintha jól lennél, látom, hogy könnyek szöknek a szemedbe, látom a szomorúságot, mintha elvesztetted volna a világot.
- Maradj még egy napot, pakolj ki, később menjünk moziba... Bármi, csak ne menj el! - próbálkoztam tovább, azonban nem eléggé. Ismét közelebb lépett, kezével végigsimított arcomon, ajkát utoljára az enyémekre helyezte, majd látszólagos nyugalommal és egy mosollyal az arcán hátrahagyott.
