Rose Granger-Weasley

13.

Ott álltam már teljesen egyedül, és gondolkoztam. Hogy történhet ez velem. Miért van az, hogy minden jó lehetet volna, de teljesen elszúrtam. A hideg kövön ültem. Fejemet a térdemre hajtottam. Egy kéz karolt át.
-Ne aggódj. Minden rendben lesz- mondta a kéz tulajdonosa. -Akarsz róla beszélni?
-Nem de köszönöm James- dőltem neki. Nem sokkal később ide ért Elly, Molly és Alice. Albust nem vártam. Tudtam hogy neki most Scorpius mellett van a helye. Csak ültünk ott. Senki sem szólt egy szót sem. Nem volt kínos csönd, csak senki nem akart beszélni. A könnyeim továbbra sem álltak el. Még akkor sem amikor a többiek egy szó nélkül elkezdtek elmenni.
-Mi volt ez?- kerdezte ridegen a fehér hajú mardekáros fél isten. -Miért nem tudtál vele csak egyszerűen szakítani? Egyáltalán szakítani akartál vele?
-Szakitottam vele- mondtam halkan.
-És csókoloztál vele!- felelte dühösen.
-Nem én csókoltam meg!- csatantam fel.
-Ez nem javít semmin!
-De igen. Én nem akartam megcsókolni. Érted én csak el akartam neki mondani, hogy téged szeretlek. Ő csókolt meg. Nem én őt.
-Mondd meg Rose, visszacsókoltad?
-Scorpius én nem...
-Ne hadoválj! Mond meg őszintén!
-Igen. De én nem tudtam...
-Nem tudtad mit csinálj, mi? A tökéletes Rose, aki mindig tudja, hogy más mit csináljon, nem tudja meg oldani a saját problémáját! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit ironikus?
-Miért nem hallgatsz meg?- kérdeztem megtörten. A hangomat alig lehetet hallani, de biztos voltam benne, hogy ő hallotta.
-Hogy mégis miért? Mert nem akarom, hogy fel hozd a hülye mentségeidet, és én meg rögtön el higgyek neked mindent. Mert te ezt váltod ki az emberekből. Manipulálod őket. És a legjobb benne, hogy észre sem veszed. Elegem van Rose. Nem akarom, hogy játszadozz velem. Nekem ez nem kell.
-Én nem játszadoztam veled. Soha.
-Oh, tényleg? Mit csináltál akkor amikor megcsókoltál? Mert most nem igazán tűnik úgy mintha komolyan gondolnád, azt ami köztünk van!- köpte az arcomba a szavakat.
-Én komolyan gondoltam. Scorpius én szeretlek!
-Nem hiszek neked.
-Próbáld meg elpusztítani a nyakláncot- mondtam. Reméltem, hogy ez mindent megold.
-Rose ha a te érzelmed nem is változott, az enyém biztosan- mondta ki a végszót. Abban a percben megsemmisültem. Forgott körülöttem a világ. Egy pillanatra csuktam be a szememet, hogy erőt merítsek, de Scorpius már messze járt.

Este Alice segítségével jutottam fel a szobánkba. Nem szóltam egy szót se. Hiába akartam mindent elmondani neki, nem ment. Nem azért mert nem bíztam benne. Csak egyszerűen nem bírtam megszólalni. A könnyeim olyan egy óra körülre fogytak el. De utána se aludtam. Egy pillanatot sem aludtam.
-Josz reggelizni Rose?- kerdezte Alice. Az agyambol kikelve bólintottam egyet. Lassan fel vettem egy fekete farmert, egy fehér inget. Megkötöttem a griffendéles nyakkendőmet, majd fel vettem a talárt. Alice, Elly és Molly társaságában indultam le a nagy terem előtt. Képtelen voltam a mardekáros asztal felé nézni. Féltem, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem. A reggelit nem vittem túlzásba, csak két pohár töklevet ittam. Sietve indultam számmisztika órára. Szerencsére a baráti társaságombol senki nem jár erre az órára. Leültem a megszokott helyemre és csöndben ültem végig az egész órát. Hiába tudtam a legtöbb kérdésre a választ egyszer sem jelentkeztem. És így ment ez az összes órán. Egyszer sem szólaltam meg. Próbáltam kerülni Scorpiust. Néha Albus idejött megnézni, hogy jól vagyok-e, de mivel egyszer sem tőlem kapott választ ezért Alicenál kérdezgetett. Ha véleltlen Scorpiusra tévedt a tekintetem, akkor elkapott a síró görcs. Az órák után a tónál kerestem békét. Vittem magammal könyvet, de egy betűt se olvastam belőle.
-Szia Rose! Tudnánk beszélni?- kerdezte egy hang a hátam mögül. Hatra fordultam, bár tudtam, hogy Rob az. Lassan bólintottam.
-James véletlen elkotyogta, hogy én okoztam a balhét ami közted és a Malfoy között van, és én csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Bár én úgy gondolom, hogy nála jobbat erdemelsz, de látom rajtad, hogy szereted. Szóval tényleg sajnálom.
-Semmi baj- mondtam rekedtes hangon. Leült mellém, de nem szoltam egy szót se. Egy ideig próbált udvariasan beszélgetést kezdeményezni, de nem sok sikerrel járt. Ha megszólaltam akkor egy szavas válasszal válaszoltam, de legtöbbször még csak meg se szólaltam. Igazából nem akartam, hogy itt legyen velem, de megbántani sem akartam. Egyszerűen csak magamban akartam elmélkedni. Ráadásul az, hogy ő ült itt velem állandóan eszembe jutatta, hogy nincs olyan, hogy Scorpius és én. És ez az ami miatt nem beszéltem szinte egész nap. Nem bírtam elviselni, hogy nem szólhatnak hozzá a szavaim. Hiába klisé az, hogy elvesztettem vele egy részem, de igaz. Amikor anyuval és Ginnyvel beszéltem, úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk Scorpiussal. Hogy nem hiába vártam rá öt és fél évet. De most bebizonyosodott, hogy nem illünk egymáshoz, hiába szeretjük egymást ha nem tudunk megmaradni egy légtérben.
-Tényleg Rose?- kerdezte az a hang amit bármikor fel ismernék.
-Félre érted haver- áll fel Rob. Scorpius ölni tudott volna a tekintetével.
-Nem vagyunk haverok, és nem hozzád beszéltem- mondta lazán. Majd felém fordult-Miért csinálod ezt? Azt hittem megbeszélhetjuk azt ami tegnap történt. Nem gondoltam, hogy számodra ennyi volt.
-Hagyd már őt! Nem hiszem, hogy úgy néz ki mint akinek van egy ekkora baromhoz idegrendszere- dühödött be Rob. Rendes volt tőle, hogy védeni akart de nem volt rá szükségem. Végig akartam hallgatni Scorpiust. És azt akartam, hogy rendben legyen köztünk minden. De Rob mostmár másodszorra szúrja el a nem létező kapcsolatunkat, Scorppal.
-Nehogy te mond már meg, hogy mit akar. Nem hiszem, hogy ismered annyira.
-Miért akkor kinek kéne megmondania? Talán neked? Mert csak hogy tudd, miattad van ilyen állapotba. És legutóbb is miattad volt összetörve- üvöltött Rob.
-Talán neki kéne megmondania, hogy mit akar- lökte meg Scorpius. Nem kellett több Robnak sem. Neki ment Scorpiusnak.
-Elég, halljátok? Hagyjátok abba- könyörögtem sírva. De mintha meg se szólaltam volna. Scorpius ütötte Robot. Persze a fehér hajú fiú is kapott eleget, de nem annyit mint a földön fekvő hetedéves fiú. Lassan közeledtem feléjük.
-Scorpius, légyszives hagyd abba. Kérlek!- kértem. Ő lassan leállt, nem ütötte tovább Robot. Leült a fűbe. Csak maga elé bámult. Intettem Robnak, hogy menjen innen. Majd én is leültem a fűbe. Közvetlenül a véres arcú és kezű fiú mellé.
-Sajnálom- szólalt meg hosszú idő után. - Nem akartam neki menni Robnak. Nem akartalak összetörni. Csak elöntött a düh hogy ő csinálja azt amit én szeretnék. Én akarlak megcsókolni, én akarok itt ülni veled. És én szeretnék lenni a barátod. Nem gondoltam komolyan, hogy már nem szeretlek. Ha akarnék se tudnék mást érezni. A mai nap is ezt bizonyította.
-Szeretlek- mondtam ki. Persze volt rá esély, hogy megint összetörjük egymást, de ebben a pillanatban esélyt kaptunk, hogy együtt lehessünk. Azt hiszem, hogy jól döntöttem.
Lattam ahogy elmosolyodik a szó hallatán. Kicsit közelebb hajolt. Tisztán láttam, hogy felszakadt a szája, és hogy van egy monokli a szeme alatt. Lassan megcsókolt. Tudtam hogy ez a csók színtiszta szeretetből állt össze. Kicsit elhajoltam, majd így szóltam:
-Elcseszett egy páros vagyunk mi- majd megcsókoltam. És reménykedtem, hogy örökké tart ez a pillanat.