Rose Granger-Weasley

14.

Scorpiussal estig maradtunk. Beszélgettünk, csókoloztunk, nevettünk, és boldogak voltunk. Legalábbis én biztosan. Minden témát érintettünk. Hogy mi lesz velünk, hogy mi volt velünk és hogy mi van velünk. Olyan jó volt végre vele lenni. Annyira hiányzott.
-Indulnunk kéne- szólal meg mikor már majdnem éjfélt ütött az óra.
-Menjünk- mondtam és közbe próbáltam feltápászkodni. Scorpius persze nevetve a segítségemre sietett. Csöndben indultunk el. Nem azért mert nem volt témánk, hanem mert nem akartuk, hogy bárki is meghalljon minket.
Scorpius egészen a Griffendél toronyig kísért. Pillanatokig álltunk csöndben egymás előtt. Majd egyszerre kezdtünk el egymás felé hajolni. Felszakadt szája lassan falni kezdte az enyémet. Átkaroltam a nyakát, miközben ő a derekamon pihentette kezeit.
-Alud jól Rosie- suttogta.
-Te is!
Halkan bemásztam a festményen. Rögtön a szobámba siettem.
-Lumos- mondtam ki a varázsszót. A pálcám elkezdett világítani, így remélhetőleg nem esel át semmin. Próbáltam senkit nem felkelteni ahogy kinyitottam a nyikorgos ajtót. Nem kellett volna aggódnom mert mind a hárman az ágyukon ültek.
-Azt hittük belefulladtál a tóba- szólalt meg Alice egy huncut mosollyal.
-Scorpiussal együtt- tette hozzá Molly.
-Na halljuk. Mi lett a mesétek vége?- mondta Elly.
-Hát a van időtök akkor elmesélem- nevettem.
És elkezdtem, hihetetlenül sokat beszéltem. Minden apró részletet elmeséltem, és a lányok hallgatták. Néha mosolyogva, néha pedig hisztérikus nevetésbe kitörve.
-Szóval ez a mese vége- fejeztem be a történetemet.
-Akkor végre kimondhatjuk azt, hogy sokáig- nevetett Molly.
-Akkor háromra- mondta Alice. -Sokáig!

Reggel szuper fáradtan keltem. Mondjuk nem csodálom, mert ha a lányokkal minimum két órát nem beszéltünk akkor semennyit. Sietve összekészülödtem. Egy egyszerű fehér ing, fekete szoknya, nyakkendő és talár. Egy laza kontyba fogtam. Molly és Elly még aludt, úgyhogy Aliceszal felkeltettük őket de nem vártuk meg őket. Együtt indultunk le a nagyterembe, de nem voltunk sokáig ketten. A fiúk a festmény előtt vártak minket. Alice és Albus egy gyors csókot váltottak, majd már mentek is volna tovább, ha nem látják meg, hogy mi még csak nem is mozdulunk egymás felé. Csak néztünk a másik szemeibe. Oda vagyok azokért a zöld szempárért. Lassan közelebb léptem hozzá, majd egy puszit nyomtam a szájára. Kezeit a kezeimre kulcsolta. Majd egymás mellett sétálva hallgattuk ahogy Alice valamiről magyaráz Albusnak. Nekünk ez a helyzet új volt. Bármennyire is ismertük egymást, még nem tudtuk kezelni ezt a helyzetett. És ez tiszta volt mindkettőnk számára. A nagyterem előtt adott egy puszit, majd szétválltak az útjaink. Ő leült a mardekáros asztalhoz, én pedig a griffendéles asztalhoz. Hiába ültünk külön asztalon, hiába beszéltünk másokkal a szemünket a másikon tartottuk.
-Jó látni, hogy kajázol valamit- ült le mellém James.- Ki tette ezt?
-Ő- mutattam Scorpiusra. James arcáról a mosoly elolvadt.
-Tényleg? Pont ő?
-Miért mi bajod vele?- kerdeztem mosolyogva. Scorpius aggódva figyelt minket.
-Semmi csak, tudtommal miatta nem ettél, nem beszéltél? És szerintem nem kéne ilyen óvatlanul bíznod benne. Ráadásul szerinted az apád örülne ha őt vinnéd haza?
-James eddig is bíztam benne és ezután is fogok, és apu egyszer majd elfogja fogadni. Nem azt mondom, hogy rögtön, de egyszer biztos- tény és való, hogy igaza van amit az apámmal kapcsolatban mondott, de örülnie kéne hogy boldog vagyok.
-A te dolgod Rose, én csak mondtam- mondta majd mással is kezdett beszélgetni. Scorpiusra mosolyogtam. Ránéztem a tárnyérjára, üres volt. Intettem neki, hogy én is kész vagyok. Majd egyszerre indultunk el. A terem végében várt, osszekulcsolta ujjainkat, majd elindultunk.

A közös óráink hamar elteltek. Talán egy vagy két óránk van amin túl kel élnünk a másik nélkül. Egész nap levakarhatatlan volt a mosolyom. Az órák után gyorsan megcsináltam a leckémet, majd igyekesztem a bagolyházhoz. Alig pár percet kellett várnom míg megérkezett az akit vártam.
-Hiába sietek nálad előbb nem érhetek ide, ugye?- nevetett fel, majd beletúrt fehér hajába.
-Ez így van, és nem hiszem, hogy változna- mondtam mosolyogva. Scorpius lassan lehajolt hozzam majd, hosszan megcsókolt. Igazából elég volt egy nap hogy megismerjük egymás szokásait. Ő nem szeret hosszan csokolozni mások előtt. Lényegében én sem.
-Erre vártam amióta ma reggel megláttalak- reagált a történtekre. Nem nézett rám, de átkarolt. Mindketten a gyönyörű szép tájat néztük. Hiába volt január hónak nyoma sem volt. A fákon nem volt levél, de nem is kellett rájuk. Így szebbek. A fenyők elénk zölden hajlongtak, az enyhén fújó szélben. Mi pedig csak ültünk ott mintha nem lenne holnap. Mintha nem számítana, hogy hideg van. És mintha csak mi lennénk az egész földön.
Fejemet a vállára támasztottam. Ő pedig a kezét lejjeb csusztatta a derekamra.
-Szerinted Albus és Alice össze illik?- kerdeztem.
-Nem az számít, hogy összeillenek vagy nem. Az számít, hogy mindketten boldogak.
-És mi van velünk?- kiváncsiskodtam. -Szerinted a mi kapcsolatunk a boldogságunkon alapszik?
-Én boldog vagyok veled. Te?
-Én is boldog vagyok veled. Ez természetes. 
-Akkor a boldogságon alapszik a kapcsolatunk- felelte.
-Az jó- feleltem tétován. -Szerinted van közös jövőnk?
-Ezt nem lehet jól megválaszolni.
-Jelen álláspont szerint mindkettőnk szerint van közös jövőnk, nem?
-De. De az a féktelen boldogságunk miatt vagyunk benne biztosak- válaszolja.
-Szeretek veled beszélni- nevettem. -Mindig  tudod mire gondolok.
-Azt hittem a hihetetlenül vadító sármom miatt- mondta. Elég volt csak egymásra néznünk rögtön kitört belőlünk a nevetés.
-Ne értsd félre- próbáltam kacagva kimagyarázni a hirtelen kitörő röhögögörcsömet. -Te sármos vagy- vettem megint mély levegőt-és szuper helyes meg minden de...
-Hagyd úgyse tudod elmondani- a szeme sarkában a nevető ráncokat figyeltem. Ellenállhatatlan volt minden szempontból. Mind külsőre és mind belsore.
-Azt hiszem meg vagyok- mondtam. Már nem nevettem annyira, hogy fájjon a hasam, de még mindig kacarásztam.
Ahogy kicsit megnyugodtam, Scorpius csikizni kezdett. Ettől persze újra nevetnem kellett.
A délután nagyrésze így telt. Vacsora tájt, mikor már kellően megfagytunk elindultunk.
A griffendéles asztalon alig ettek páran. Ellenben a Mardekár asztallal, mert azon alig volt hely. Scorpius pont azért is döntött úgy, hogy ma a griffendelnél vacsorázik. A legtöbb griffendéles nem igazán nézte jó szemmel a Mardekár ház koronázatlan királyát. De csak egyikükben volt elég bátorság, hogy ezt megmondja.
-Nem látunk szívesen mardekárosokat az asztalunknál- mondta Rob. Áldtam a minisztériumot, hogy nem engedik tanítani a szemmel ölést, mert különben itt már vér fojt volna.
-Hagyd Rob. Nyilván Rosehoz jött. És nem hozzad- szólalt meg James.
-Nem tud érdekelni, hogy ki miatt van itt. Lefoglal az a tudat, hogy egy szemét mardekáros ül itt.
-Rob most tényleg ezen próblémázol? Tök messze ülünk tőletek, és egy szót se szólt- vettem a védelmemre a mellettem ülő fiút. Scorpius még türtőztette magát, és addig jó.
-Mondom a tudat zavar. Az hogy itt ül egy mocsok mardekáros és a Griffendél legnagyobb lótyója- nézett haraggal a szemembe. Teljesen meg tudtam érteni, hogy haragszik, de amit mondott az rosszul esett. Es emiatt szakadt el a cérna Scorpiusnál. Előhúzta zsebéből a pálcáját.
-Silencio- mondta ki a varázsiget, amivel lenémitotta a dühös Robot. Miután James sikeresen visszaállította hangját az eredeti hangosságra, rögtön lelépett. James sietve utána indult de még köszönés képen így szólt:
-Fogalmam sincs hogy honann ismered ezt a varázst de stílusosan használod.
-Köszi- mosolyodott el félig.

Halihooo!
Tudom hogy azt mondtam előbb jön a rész de egyszerűen nem volt ötletem hogyan folytassam a sztorit. De fordult a kocka és most meg van a forgató konyv.

Remelem, hogy tetszet!