A falon túli szabadság / Attack on titan ff. /

1.

Ez a történet is úgy kezdődött mint minden másik történet itt, a falak mögött. Kimiko Zoe mióta csak az eszét tudja ki akart jutni a falakon kívülre. Legjobb barátja és legnagyobb példaképe nővére, Hanji Zoe volt már kicsi kora óta és ezen a körülbelül tíz év korkülönbség sem változtatott. Hanji 15 évesen csatlakozott a katonasághoz, mert ő is a falakon kívülre akart menni. Bár szülei ellenezték, mivel már több rokonuk is belehalt abba hogy a Felderítő egység sorait gyarapították, de látva lányuk elszántságát, végül beleegyeztek. Kimiko azóta hősének tartja a lányt és minden felderítő útja előtt az első sorból támogatja őt. A család ezért a Shinganshina körzetbe költözött.

Kimiko mindig is nagyon szeretett új és vad ötleteket kitalálni és érdekelték a kalandok. Nem is csoda hogy szinte azonnal összebarátkozott Erennel és Arminnal. Teltek az évek és kis csapatuk gyarapodott egy taggal. Ő volt Mikasa Ackerman. Bár először nem volt könnyű megtalálni a közös hangot a lánnyal, de így is elválaszthatatlanok lettek viszonylag rövid idő alatt.

Egyszer a Felderítő egység visszatérésének napján egy sor megrázó dolog történt az akkor tíz éves társasággal. Mint mindig, azon a napon is csak az elinduló katonák fel tért vissza élve és nagyon sokan sérültek meg. Egy anya a felderítők elé rohant és egetrengető zokogás közepette kereste fiát. Az egyik hadnagy szomorúan intett egy katonának hogy vigye oda a nőnek. A katona a parancsot teljesítve egy perc múlva vissza is tért egy fehér anyagba bugyolált karral. A nő zokogása erre még jobban felerősödött, majd könnyek között végül megszólalt:

- Legalább hasznunkra vált a fiam? Segítette az emberiséget a tudás, amit szerzett?

- Igen asszonyom, hát persze.....
- mondta a hadnagy úgy, mintha erről magát is meg akarná győzni. Majd sírva fakadt és térdre esve folytatta. - Nem. Nem tudtunk meg most sem többet! Olyan sok ember életébe került, de most sem vagyunk közelebb az óriások legyőzéséhez!

Az emberek felháborodva szidták a Felderítő egységet. De akkor egy tíz éves kislány kiszaladt a tömegből és tisztelegés közben így kiáltott.

- Ez nem igaz! Nem igaz hogy semmivel sem vagyunk közelebb az óriások legyőzéséhez, hiszen a katonák most is végeztek óriásokkal! Nem igaz hogy a Felderítő egység a halálba küldte az embereit! Mert ha ők is olyan gyávák lennének mint a többi katona akiket mind úgy megrémít a fal, hogy át sem merik lépni, sőt egyre beljebb akarnak menekülni, akkor ki küzdene az emberiségért? Ki irtaná a titánokat? Ki lenne kész tényleg ha kell az életét adni a társadalmunkért? Mert az, aki van elég bátor ahhoz hogy kimenjen a falakon kívülre az legyen az első aki megszólja őket de akkor menjen is velük legközelebb! És asszonyom, és mindenki, akinek nem tért vissza élve a szerette, figyeljen most rám! Minden egyes halott egy hős! Lehet hogy nem mentett meg közvetlenül senkit azzal hogy az életét adta, de nézzék! Hányan tudtak élve visszajutni? A nővérem most is sértetlenül hazaért és ez mind az önmagukat feláldozók érdeme. És nem csak ő jutott vissza épségben. Egy csomóan. Így hát köszönöm! Köszönöm hogy hősöket neveltek a gyermekeikből! Köszönöm hogy ők is voltak elég bátrak ahhoz hogy a Felderítő egység sorait gyarapítsák! Nem csak az a hős, aki millió meg egy titánt öl, hanem minden egyes ember, aki hozzájuk csatlakozik!

A civilek döbbent csendben hallgatták a lány szavait sőt, ezek után egy rossz szó sem hangzott el ami a felderítőket becsmérelte volna. De nemcsak ők hallgattak el, hanem a katonák is. Majd egymás szavába vágva próbálták kitalálni hogy kinek a kishúga lehet a rejtélyes pártfogójuk. Egy katona azonban nem szólt semmit csak mosolyogva nézte a lányt.

- Oi. Pápaszem. Mit vigyorogsz mint valami idióta? - kérdezte a mellette lovagló Levi. A katona csak mosolygott és ennyit mondott:

- Az én édes kicsi hugicám hősnek tart minket.

Erre a mondatra mindegyik katona felé fordult tágra nyílt szemekkel.

- Hanji. Neked van húgod? - kérdezték egyszerre.

- Igen van, és ha megbocsátotok.. - leszállt a lóról és elkezdett a kislány felé szaladni. - Kimi!

- Onee-chan!!! - ugrott Kimiko Hanji nyakába. - Hanji! Visszajöttél!