Spideypool 🕸️🌸💕 [∆~BEFEJEZETT~∆]

☘️David☘️

David Spencer vagyok. Egy átlagos srác. Átlagosnak nem nevezhető problémákkal. Konkrétan minden összejött az életben, aminek nem kellett volna... Csupa-csupa rossz dolog.

A barátnőm elhagyott a legjobb barátomért. Pedig ő volt az egyetlen lány, akit igazán szerettem. A legjobb haverommal pedig már évek óta ismertük egymást. Azt hittem, jól elvoltunk mindhárman: a barátom a saját életét élte, míg mi a barátnőmmel a magunkét. Nem gondoltam volna, hogy ők ketten összefonják a sajátjukat. Rendesen cserbenhagytak. Ezek után egy szót nem akartam felőlük hallani, bár biztosan velem volt a hiba, ha ez történt...

Az még ráadásul tetézte a bajt, hogy munkát sem találtam már egy jó ideje. Nem beszélve arról, hogy időközben az édesapámat is elvesztettem... A mindennapjaim folyamatos munkakereséssel és búslakodással teltek. Egyik napról a másikra depressziós és pánikbeteg lettem.

Egyik éjszaka éppen az ablakomon kémleltem ki és azon tűnődtem, meghalok-e azonnal, ha a szemben levő tízemeletes tetejéről leugrok? Ekkor pedig hirtelen Pókember tűnt fel a semmiből és az említett épületre ugrott, pont szemmagasságban velem. Valószínűleg a sötét szobám miatt nem látott meg, így zavartalanul helyet foglalt a perem szélén.

Csendesen néztem. Csupán 5 méterre lehettünk egymástól. Azon morfondíroztam, hogy vajon mit csinálhat, mire fogta és csak úgy lehúzta magáról a maszkját.
Egy pillanatra megállt a szívverésem. Erre nem számítottam. Arra pedig főleg nem, hogy milyen fejet fog vágni.

Egyébként Pókemberhez képest eléggé fiatal volt, velem egykorúnak saccoltam. Barna haja volt, az enyémnél világosabb árnyalatú, a szemei színét viszont sehogyan sem tudtam kivenni. De az arckifejezését annál inkább.

Mérhetetlen szomorúság és fájdalom ülepedett ki az arcára. Egyszerre öntött el az öröm, hogy nem vagyok egyedül és igenis, még a Közkedvelt, Barátságos Pókember is tud szomorú lenni. Másrészről viszont...ha már Pókember is ennyire letört, akkor mégis ki fogja az optimizmusával megvédeni az embereket?

Elhatároztam magam. Most kell megtennem, vagy soha.

Másnap pedig már ott álltam a tízemeletes tetején.

Nemsokára rengetegen gyűltek össze az épület lábánál, mert én szerencsétlen képes voltam több, mint fél órán keresztül tétovázni.

Amikor pedig Pókember jelent meg mögöttem, valahogyan már, nem tudtam meglepődni. Furcsállva néztem rá, mikor teljesen normálisan kezdett el velem beszélgetni. A hangja lágy volt, dallamos, ugyanakkor határozott. Milyen egyszerűen tudott magára maszkot húzni... Mármint képletesen.

Azon viszont én lepődtem meg a legjobban, mikor mesélni kezdtem. Elmondtam neki az összes problémámat. Miután meghallgatott, valahogyan láttam a maszkján keresztül a sajnálatot és az együttérzést. Különösen, mikor az édesapám elvesztését taglaltam. 'Ő vajon kit veszíthetett el?'

Bátorítani kezdett. Azt mondta, igenis sokat ér az életem, és ne adjam fel. Reményt adott nekem.

Ekkor pedig sírni kezdtem. Sohasem sírok, de ott és abban a pillanatban muszáj volt. Még az édesapám elvesztése is szárazon hagyta a szemeimet, de most egyszerűen minden kibukott belőlem. Vajon csak erre volt szükségem? Hogy valaki meghallgasson, majd biztasson?

És mégis, az a tudat, hogy Pókember, akinek szintén lehetnek problémái másokon segít, méghozzá óriási optimizmussal, nekem is erőt adott.

'Anya....Te jó ég, az édesanyám!'

Szinte repültem lefelé a lépcsőn, a liftet meg sem vártam. Csak arra tudtam gondolni, hogy az édesanyámat a karjaimban tudhassam. Ő volt az édesapámon kívül az az ember, akit mindennél jobban szerettem.