Spideypool 🕸️🌸💕 [∆~BEFEJEZETT~∆]

🍃Hazugságok hálójában🍃

Ezek után nem beszéltünk. Nem is nagyon találkoztunk, csupán néhányszor futottunk össze, de akkor is én azonnal elhúztam a csíkot előle. Volt, mikor utánam kiáltott és a nyomomba eredt, de én erre azonnal felmásztam egy épületre, ahová már nem tudott követni. Nem érdekelt, mennyien megbámultak minket. Többé már nem érdekelt semmi.

Inkább a saját ügyeimre fókuszáltam és egyre többet találkoztam May nénivel, M. J.-vel és a barátaimmal. Belemélyedtem emellett a tanulmányaimba, a részmunkaidős állásomba és a bűnüldözésbe.

De csakhamar be kellett látnom, hogy egyedül voltam. Pedig még gondolni sem akartam rá.

Úgy egy hónappal Wade utolsó húzása után egy csendes este odaálltam az ablakomhoz és kémlelni kezdtem az eget. Vajon, ha nem városban lettünk volna, még több csillag ragyogott volna a sötét égbolton?

Nem tudom, mióta állhattam már ott a csillagokat pásztázva szemeimmel, amikor is az ösztönöm eszeveszettül jelezni kezdett.

Nem néztem hátra, továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. Csendesen megszólaltam.

-Azt ajánlom, gyorsan húzd el a csíkot és ne kerülj többé a szemem elé.

-Spidey, kérlek hallgass meg, beszélni szeretnék veled!-Wade hangja mérhetetlen szomorúságot tükrözött.

-Nincs miről beszélnünk, az utolsó húzásoddal túllőttél a célon.

-De, Spidey...

-Elegem van már a folytonos csesztetéseidből!-fakadtam ki és felé fordultam. Úgy állt ott a nappali közepén, mint egy elveszett kisfiú, mögötte a szél lengette a nyitott ablak függönyét, amin keresztül bejött a lakásomba. Ám látványa nem hatotta meg a szívem, ha egyszer ő is csak játszadozott az enyémmel.

-Azt hittem, már megbeszéltük az előző ügyet. Én marha voltam olyan naiv, hogy azt feltételeztem, bízhatok benned...

-Bízhatsz is...-lassan odasétált felém.

-Igen? És mégis mit ér a bizalom, ha nem kölcsönös? -vágtam az arcába, mire előttem két lépésnyire ledermedt.

-Miről beszélsz?

-Arról, amiről te sosem! Miért mástól kellett megtudnom?

-Ne csináld már, mégis miről van szó?-semmit sem tudtam leolvasni a maszkjáról, és ez valami hihetetlen módon felidegesített. Hangosan felhorkantam.

-Ne játszd a hülyét, jól tudod, miről van szó. A laborból való szabadulásodkor véget vetettél rengeteg ártatlan ember életének.

Teljesen elborzadt, ami még a maszkján keresztül is látszódott. Végre egy érzelem, ám mégsem tudtam neki teljesen örülni.

-Te jó ég, hát ilyet feltételezel rólam?-a hangja hihetetlenül döbbentnek és....szomorúnak tűnt.

-Már igazán nem tudom, minek gondoljalak. Szerintem sosem ismertelek eléggé. Mindvégig csak szórakoztál velem, és most mégis csodálkozol azon, hogy elegem lett.

Hirtelen felém nyúlt, ám én kitértem a keze elől.

-Ne merészelj hozzám nyúlni!

Ennek ellenére nem tágított: erőteljesen magához rántott úgy, hogy a szemébe kellett néznem. Megpróbáltam lerázni magamról, sikertelenül. Ekkor csendesen megkérdezte:

-Ekkora baj az, hogy szeretlek?

Lefagytam, majd ráemeltem a tekintetemet. Maszkjára újfent semmilyen érzelem sem ült ki, bármennyire is próbáltam az álcája mögé látni. Feladtam a küzdelmet, nyilvánvalóan hazudott. És mégis..titokban reménykedtem, Isten tudja, miért.

-Ha valóban szeretsz, akkor leveszed a maszkodat. Itt és most.

Habozni látszott. Keserű íz terjedt szét a számban. 'Valahogy gondoltam.' Oldalra néztem és visszafordultam az ablakhoz.

-Ha nem vagy képes megtenni egy ilyen egyszerű dolgot, akkor sosem szerettél igazán.

-De Pete, ezt te nem érted...

-Ha van még benned egy fikarcnyi tisztelet is irántam, a barátságunk iránt, akkor menj el. Kérlek...-a hangom olyan mélységes fájdalommal telinek sikeredett, hogy Wade halkan szitkozódott egyet, majd fogta magát és elment.

A lábaim remegni kezdtek, meg kellett támaszkodnom a párkányon, majd lassan lecsúsztam a földre.

Erőteljes zokogás rázta meg a vállamat, a könnyeim patakokban folytak az arcomon. A szavait ismételgettem gondolatban, újra és újra.

"Ekkora baj az, hogy szeretlek?"

Igen. Igen, nagyon nagy baj.