Spideypool 🕸️🌸💕 [∆~BEFEJEZETT~∆]

💐Áldozat💐

Tehetetlenül a földre zuhant, akár egy élettelen tárgy. Megállt a szívem.

Egy héttel később összefutottam vele. Egy betörőt üldöztem és éppen egy hálóról ereszkedtem le a földre, amikor konkrétan egymásba ütköztünk az egyik sarkon. Nem tudtam, a "pók-érzékem" miért nem jelzett nekem időben. Mostanság folyton ez történt velem: nem működtek jól a reflexeim, gyorsan kifáradtam, néha hálót sem tudtam lőni rendesen. Nem voltam önmagam, olyan voltam, akár egy üres héj...

Mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy megdöbbentett a találkozásunk Wade-el. Nem kívánt emlékeket idézett fel bennem, és még mielőtt bármit is tett volna, gyors odébbálltam egy "Bocs!"-csal. Legnagyobb döbbenetemre egy büdös szót nem szólt, hanem sarkon fordult és az ellenkező irányban távozott.

Nem sírhattam, egy az, hogy férfi vagyok (ráadásul még Pókember is, a hős); másrészről pedig nem érdemelte meg egy csepp könnyemet sem. Meg eleve, miért sírnék, mi vagyok én, kislány?!
'Egyébként ő is üldözött valakit, vagy hová tartott?' Mindegy is volt, inkább a betörő üldözésére koncentráltam, aki meglehetősen gyors volt.

Maga a helyzet is furcsa volt, amiben ráakadtam a gazfickóra: egy hatalmas lyukat ütött az egyik híres üzlet falába és úgy jutott be oda. Ráadásul a fegyver, amit magával cipelt, kifejezetten ismerős volt...

Még mindig nem sikerült utolérnem, ráadásul már megint képtelen voltam rendesen használni a hálómat, így futhattam utána tiszta erőből. A gazfickó egy látszólag üres irodaépületbe futott be. Utánairamodtam, ám a falak rengetegében és a kacskaringós folyosókon elvesztettem a nyomát. Befutottam minden egyes helyiségbe, de nem sikerült rálelnem.

Ekkor valaki hátulról rámlőtt egy hatalmas lövedékkel. Éppen, hogy sikerült kitérnem előle. Egy óriási lyuk az előttem lévő falban bizonyította a céltévesztést.

Megfordultam és a betörővel találtam szembe magam. Jobban szemügyre vettem a tárgyat, amit a kezében tartott. Olyan volt, mint... Ekkor jöttem rá, hogy biztosan attól a bandától szerezte ezt a fegyvert, akik a nukleáris fegyverek gyártásával és eladásával foglalkoztak, amíg a Bosszúállókkal le nem buktattuk őket.

Egy sípoló hang jelezte a tár újratöltését, majd a következő lövedék is olyan hirtelen jött, mint a másik; és amint kitértem előle, valaki egy ugyanilyen fegyverrel rámlőtt a másik irányból. Minden bizonnyal a betörő (egyik?) társa volt a tettes. Telibe kapta az oldalamat, a jelmezem hatalmas folton felfeslett és a sugár okozta vágásokból szivárgott a vér. Hangos csattanással zuhantam a földre. Az oldalam borzalmasan fájt, a fejem zúgott és nem láttam rendesen.

Ki akartam lőni egy hálót, hogy kitérjek a következő lövedék elől, de újfent nem voltam képes rá. Teljesen kétségbe estem, már vártam, mikor fog végezni velem az egyik gonosztevő, mivel mindkettejük fegyvere bőszen töltődött; amikor is valaki megdobta egy kaviccsal az egyiküket. Mindannyian odanéztünk és a fiúban, aki a folyosó közepén állt, felfedezni véltem azt a srácot, akit a múltkorában megmentettem az öngyilkosságtól.

Zöld tekintete ugyanolyan elszánt volt, mint a múltkor -csak most más cél miatt- és ez erőt adott nekem is. Eszembe jutott, mi miatt is lettem Pókember. Ben bácsi szavai a mai napig a fülemben csengtek.

Ez a kis elterelés elég időt adott arra, hogy hálóval kilőjjem a hozzám közelebb levő gazfickó kezéből a fegyvert. Káromkodott egyet, mire a társa engem vett célba. Ekkor kezén találta őt egy kavics. Fájdalmasan felkiáltott és pont abban a pillanatban fordult be a sarkon néhány társuk. 'Mégis hányan vannak ezek? És mi ez, a főhadiszállása egy újabb bandának?'

Odaugrottam a bátor srác mellé és egy hálóval a földre szegeztem egyik ellenségünket.

-Mi a neved, fiú?-kérdeztem tőle zihálva.

-David. És nem vagyok gyerek, 20 éves múltam-erre egy ütéssel leterített egy embert.

Igaza volt, egyáltalán nem tűnt "fiúnak". Sokkal inkább férfinak. Nem sokkal volt magasabb nálam, erős, izmos testalkata volt és barna haja kissé csapzott keretként ölelte körbe meglehetősen szép arcát.

-Egész jól célzol, meg harcolsz -dícsértem meg. -Nos, David, örülök, hogy újra találkozunk, és köszönöm a segítségedet, de most menekülj el innen minél hamarabb!-ezzel egyszerre ütöttem ki 3 pasast is, akik a fegyvereik töltődése közepette ránk vetették magukat. De még így is voltak vagy 6-an a kiiktatottakon kívül, ráadásul mindegyik ránk szegezte a fegyverét és egyszerre készültek tüzelni.

-Menekülj el innét!-ripakodtam Davidre.

-Na azt már nem! Ha meg kell halnom, akkor legalább hasznos legyen a halálom. Úgyis tartozok neked eggyel-ekkor már kiabálnia kellett, mert ennyi fegyver töltésének a hangja már fülsiketítővé vált.

-Nem azért nem haltál meg, hogy ma csak úgy eldobd az életedet magadtól-erre megragadtam és a vállánál fogva kilöktem őt egy másik folyosóra. Ezután a fegyverek egyszerre lőttek ki, mire valaki engem is belökött az egyik szobába. Egy piros villanást láttam, aztán a folyosót vakító fény lepte be, ugyanis a töltényeket kilőtték a tárból. De az összeset és majdnem egyszerre.

-Wade!-üvöltöttem, és visszafutottam a folyosóra, miközben sorra kiütöttem 3 embert. Ott állt a folyosó közepén. A fegyverek tökéletesen eltalálták, de még így is meglőtte pisztolyaival a maradék embereket, akik ennek következtében a földön kötöttek ki. Eleve piros ruháját vérfoltok áztatták. Találkozott a pillantásunk.

Összeesett. Egy villanásnyi időre átfutott az agyamon, hogy mi lesz akkor, ha meghalt. Aztán rájöttem, hogy az sosem fog bekövetkezni. És mégis, az a rövid kis idő éppen elég volt arra, hogy teljesen kétsébeessek és sokkot kapjak.

Azonnal odarohantam hozzá, letérdepeltem és óvatosan az ölembe fektettem a fejét. Letéptem magamról a maszkomat, hogy jobban lássam.

Sziszegő hangot hallatott a bőre ott, ahol éppen beforrtak a sebei.

-Mi az, Spidey?-kérdezte rekedten, majd felköhögött egy jókora adag vért. Teljesen átáztatta a maszkját. -Nem tán féltél, hogy elveszíthetsz?-még ilyen állapotban is képes volt nevetni.

-Hülye-mondtam halkan, majd a homlokomat az övére helyeztem. Reméltem, hogy nem hallatszott a hangomon, mennyire megijedtem. Éreztem, ahogyan kövér könnycseppek gördültek le az arcomon. Már nem érdekelt, hogy mik történtek korábban, csak biztonságban akartam tudni őt.

Ráhelyezte a kezét a fejemre és simogatni kezdte a hajamat.

-Hékás, minden rendben van, látod? Nem haltam meg. Kemény fából faragtak, a  legkeményebből- ugyanúgy vigyorgott, mint régebben, mire zokogni kezdtem. Pedig megígértem, hogy nem fogok sírni többé miatta.

Kézbe vette az arcomat és gyengéden letörölt néhány könnycseppet. Én a járomcsontomhoz szorítottam a kezét, majd szépen leraktam a teste mellé a karját.

-Pihenj, Wade-suttogtam.

Egy perc múlva tökéletesen épen felállt és nyújtózkodott egyet.

-Soha többé ne csinálj ilyet!-ripakodtam rá, mire nevetni kezdett.

-És vissza is zökkentünk a régi kerékvágásba!

Nem bírtam tovább. Elhatároztam magam.
Bármilyen figyelmeztetés nélkül magamhoz öleltem. Nem tudom, miért csináltam ezt, de ő is meglepődött és mire viszonozhatta volna a gesztust, már elengedtem és a kijárat felé vettem az irányt.

A vállam felett visszaszóltam neki:

-Azt hiszem itt az ideje, hogy átbeszéljük a dolgokat.

-Benne vagyok. Felmehetünk ehhez az én lakásomra is-pattant mellém vidáman.

-Legyen-adtam be a derekam. De nem tágítottam. Tisztázni akartam mindent, egyszer, s mindenkorra. Tudni akartam, vajon igazak-e az érzelmei. És a sajátjaimról is meg akartam győződni.

Mindeközben nem vettem észre a zöld szempárt, ami minket nézett a másik folyosóról.