Spideypool 🕸️🌸💕 [∆~BEFEJEZETT~∆]

🌼Kezdetek🌼

Egyetlen támaszom Harry Osborn volt, a legjobb barátom, akire bármikor számíthattam. Őt is kiközösítették, bár neki a családja nevezetessége miatt voltak nehézségei. Ugyanis az ő apja volt az egyik legsikeresebb üzletember Brooklynban.

A Nemzeti Múzeumba tartó kirándulás során csípett meg egy radioaktív pók, melyen éppen akkor kísérleteket végeztek. Hogy hogyan kerültem ilyen helyzetbe? Nos, újra ki kell, hogy térjek Mary Jane-re, avagy M. J.-re. Éppen megkértem, hogy lefotózhassam egy iskolai projekthez, amikor is megtörtént az eset. Csak egy szempillantás alatt történt minden, és igazából nem is fordítottam rá különösebb figyelmet.

A többit meg már ismeritek.

A nagybátyám, akire mindig is felnéztem, életét vesztette egy batális hülyeségem miatt, ráadásul nem is volt alkalmam elmondani neki, mennyire szerettem.
Utolsó beszélgetésünkre emlékezvén döntöttem el véglegesen, hogy segíteni fogok az embereken. Éveken keresztül én voltam a "Barátságos és közkedvelt Pókember". Egyszer egy vonatot is visszafogtam a kisiklástól, legyőztem sok pár gonosztevőt, köztük a legjobb barátom apját is. Igen, Norman Osbornt. Nem tudom, mi cél hajthatta, hogy ilyen dolgokat vigyen véghez, de csakhamar Harry is rájött a dolog valódi mikéntjére és arra is, hogy én öltem meg őt. Természetesen nem én vetettem véget az apja életének, éppen a harcunk közben érte Mr. Osbornt a baleset, de Harry nem hitt nekem. És ebből következett az újabb tragédia. Elvesztettem a legjobb barátomat és nem tudtam tenni ellene semmit sem.

Nemcsak Harry jött rá a valódi kilétemre: M. J. is megtudta. Nem szerettem volna, ha valami baja esne, legalább őt ne érje semmi probléma, hiszen őt szerettem a legjobban, így nem árultam el neki a valódi érzelmeimet. Időközben azonban M. J.-nek is érzései támadtak irántam, így végül csak összejöttünk. De nem ment minden fényesen. Ő híres színésznő és énekesnő lett, én pedig folyamatosan a bűnüldözés ellen harcoltam, ráadásul nekem ott volt még az egyetem is, meg a fotós munka. Alig volt időnk egymásra, így lassan elhidegedtünk a másiktól. Természetesen még mindig szerettem és szeretni is fogom, amíg csak élek, de jobban járunk mindketten, ha mással éljük le az életünket.

Vagyis, neki legalábbis sikerüljön ez a dolog. Én nem tudtam találni senkit, de nem is akartam. Így is éppen elég bajom volt. Az pedig csak tetézte mindezt, hogy időközben találkoztam Wade-el. És hogy hogyan? Máris elmagyarázom.

Ugyebár említettem a sikátoros esetet. Teljesen megfeledkeztem a furcsa, piros ruhás fickóról, ráadásul rengeteg új hős is érkezett a városba, hiszen a gonosz ennek ellenére mindig felütötte a fejét. És sajnos több gonosztevő akadt, mint hős a városban, így mindig volt mit tenni.
Az, akire felnéztem, nemcsak a nagybátyám volt, hanem Vasember is. Rengeteg embert megmentett, olyan akartam lenni, mint ő. Sokat segített nekem, miután megismerkedtünk, s ezért örökké hálás leszek neki.

Egy éjszaka éppen pár gazfickót intéztem el, akik egy bankot akartak kirabolni, mikor is hatalmas robbanás szakított félbe. Teljesen elért, a ruhám cafatokban lógott rajtam. A bankrablók egyik társa dobott ránk egy gránátot, s így sikerült pár gazfickónak elmenekülnie. Néhányan azonban ott maradtak, így a rendőrségnek sikerült őket elvinni.

Éppen hazafelé tartottam, az épületek oldalaira hálókat kilőve, amikor is észrevettem, hogy egyre nehezebben vettem a levegőt. Véletlen megcsúsztam és hatalmas robajjal leestem a mélybe, egy elhagyatott sikátor vizes talajára.

Borzalmasan fájt az oldalam, amire ráestem, meg a mellkasom, ahol az egyik fickó megvágott a késével. Nem láttam rendesen és ekkor jöttem rá, hogy nem a robbanás miatt voltam ilyen állapotban, hanem azért, mert mérgezett volt a kése.

'Mi van manapság ezekkel a bankrablókkal, hogy már ilyenekre is felkészülnek?'

Megpróbáltam felegyenesedni, de szédültem és nem bírtam egyenesen állni a lábamon, így tehetetlenül arccal a földre zuhantam. Ruhám csapzottan lógott a mellkasomon, és a mély vágásokból megállíthatatlanul ömlött a vér. Körülöttem a sikátor kezdett elhalványodni, amikor is egy éles hang hasított a levegőbe.

-Hé, hé! -egy fickó odarohant hozzám, letérdepelt mellém és óvatosan a hátamra fordított. Én erre fájdalmasan felszisszentem és megmarkoltam a pulcsija ujját.

Baseball sapkát és kapucnit viselt, így nem láthattam jól az arcát, de mégis volt valami ismerős és megnyugtató dolog a mozdulataiban és a hangjában.

-Azonnal hívok egy mentőt.

-Ne!-csak ennyit bírtam kinyögni, és reméltem, hogy észreveszi azt a tényt, hogy senkinek sem akartam felfedni a kilétemet. Jobban szólva Pókember kilétét.

Tanácstalanul nézett rám.
Ezután elájultam.