Fáj még?

17.fejezet - Ugye csak képzelődöm?

Minden embernek vannak jó és rossz napjai. Egyszer azt érezzük, hogy fel sem akarunk kelni az ágyból, és még élni sincs kedvünk. Máskor pedig pörgünk egész nap, és nem is tudjuk eldönteni, hogy a sok dologból amit szívesen csinálnánk, éppen melyiket tegyük. Ez a két véglet mindenkinél megvan. Épp ezért egy párkapcsolatban meg kell tanulni kezelni és jobbá tenni a másik rossz napjait, a jókat pedig vele együtt élvezni. Ha az egyik lent van, a másik felhúzza.

A problémás, stresszes, veszekedős időszakunkat követően a kapcsolatunk minden perce csodálatos volt. Sokkal erősebb és szeretet teljesebb lett minden köztünk. Briannek rendbe jött minden a munkahelyén, az apja könyve pedig már a könyvesboltok polcaira került. Az utóbbi hónapban nagyon keményen dolgozott rajta, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Így is lett. Ráadásul már néhány nappal a könyv megjelenése után fel is kereste néhány író, akik szerettek volna vele dolgozni. A cégnél pedig egyszerűen szárnyalt, a kreativitása több volt, mint valaha, a főnöke el volt ájulva tőle. Fizetésemelést is kapott.

Szóval minden összejött neki. Soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak és boldognak. Este ért mindig haza, mert a munkája is elhúzódott, aztán a kiadónál is a szokásosnál több időt töltött, de mégis mindig teljes készséggel foglalkozott velem is. Már amikor maradt ideje arra, hogy együtt legyünk. Számomra pedig egyszerűen lehetetlen lett volna nem vele örülni. Látni azt, hogy az ember, akibe szerelmes voltam sikeres és boldog volt az életével, olyan jó érzéssel töltött el, hogy azt elmondani sem lehet. Minden nap hosszú percek teltek el úgy, hogy egy szó nélkül, csak az őszinte mosolyát figyeltem. A puszta lénye már elterelte a figyelmemet arról, hogy amíg ő rohamos léptekkel haladt előre az életében én még mindig egy helyben ücsörögtem.

A napjaim nagy része arról szólt, hogy főztem, takarítottam, és újabban edzőterembe jártam. Csak hogy teljen az idő. Bár mivel az iskolaév már elkezdődött, mindenki visszajött a nyaralásból, ezért nagyobb hiányérzetem volt, mint a nyár alatt. Mindenkinek megvoltak a maga elfoglaltságai napközben, én pedig csak éltem a saját unalmas életem. Az utóbbi időben több sorozatot néztem végig, mint amennyit eddigi életemben összesen. Tehát érthető, hogy Brian sikerei voltak az én legnagyobb izgalmaim is.

Egy reggel a szokásosnál rosszabb kedvvel keltem. Magam sem tudtam miért, egyszerűen csak szomorú voltam. Ráadásul az ég is szürke volt, az esőcseppek gyorsan, de búsan szaladtak ki a felhőkből. Mintha az időjárásnak is rossz kedve lett volna. Alig bírtam rávenni magam, hogy feltápászkodjak az ágyamból.

Lassan átcseréltem a pizsamámat egy laza, otthoni ruhára. Gondoltam folytatom az egyik sorozatomat, de semmi kedvem nem volt hozzá. Ahogy az edzés sem vonzott, és más sem. Furcsálltam, mert nem szokott ilyen lenni. Az egyetlen dolog amihez kedvem lett volna, az Brian volt. De ő szokásosan dolgozott, ráadásul estig.

Magatehetetlenül lerogytam a nappali kanapéjára és a telefonomat bámultam. Egy idő után már csak az ujjam pörgette a képernyőt, a szemem is követte, csak épp az agyam nem fogott fel egy mozdulatot sem. Haszontalanabbnak éreztem magam, mint valaha, pedig az utóbbi időben aztán tényleg semmi hasznosat nem csináltam. A nappali padlójára ejtettem a telefonomat, hangos koppanását szinte észre sem vettem. A távirányító után nyúltam, ami a kanapé melletti kis asztalon hevert. Csak kapcsolgattam a csatornák között, aztán találtam valami teljesen értéktelen szappanoperát és megállapodtam rajta. Egy ideig csak a szemöldököm ráncoltam a szereplők érdekes megnyilvánulásain, de végül egészen lekötötte a figyelmem. Sajnos ez sem sokáig. A földön fekvő telefonom megpittyent, én pedig a kezemmel utána tapogatóztam, úgy, hogy közben arra sem néztem. Mire végre a markomba akadt, beletelhettek percek is.