Fáj még?

16. fejezet - Nem haragszom

Szinte futva tettem meg az utat a házig, miután leszálltam a buszról. Brian üzenetére nem is válaszoltam, csak jöttem ahogy tudtam. Nagyon izgatott voltam, de ugyanakkor féltem is. Az a tipikus érzés dúlt bennem, amikor az ember pontosan tudja, hogy valami elkerülhetetlenül történni fog, de fogalma sincs, hogy az a bizonyos valami építeni fog, vagy rombolni. Az akkori kétségek közötti állapotomnál azonban bármi jobb lett volna. Hideg is, meleg is, csak nyitottuk volna már meg azt a csapot. Gyanítottam, hogy Brian nem azért hívott haza, hogy szakítson velem végleg, ugyanakkor ez is simán benne volt a pakliban.

Ezekkel a gondolatokkal értem a bejárati ajtó elé. Leblokkoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Azon vacilláltam, hogy kopogjak, csak menjek be, vagy esetleg írjak Briannek, hogy jöjjön ki. Ezen az egy apró kis részleten elég sokáig voltam leragadva. Perceknek tűnt az a néhány pillanat, amíg csak tétlenül ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, mint egy szerencsétlen. Már éppen azon voltam, hogy eldöntsem, hogy mit csináljak, amikor az ajtó szép lassan kinyílt. Brian is hasonlóan tanácstalanul állt előttem. Ahogy kócos, sötét hajára, nyúzott arcára, és álmatlan, kék szemeire néztem, hirtelen belém vágott, hogy mennyire hiányzott. Szavak nem kellettek, kitárta a karjait, én pedig zokogva kapaszkodtam beléjük. Két karomat szorosan a nyaka köré kulcsoltam, olyan közel voltam hozzá, amennyire csak lehetett, ő pedig úgy húzta magához a derekam, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. A remegéséből és a szipogásából éreztem, hogy ő is sírt, ami meglepett, mert ezelőtt még nem igazán váltottam ki ilyen reakciót belőle. Szép lassan felemelt a talajról, és egy pillanatra sem elengedve engem hátrébb lépett és becsukta a bejárati ajtót mögöttünk.

- Sajnálom - suttogtam nehezen, mert a sírásom gátolta a beszédet.

- Én is sajnálom - húzott magához még közelebb Brian, ami meglepően még lehetséges volt. Nem kellett több szó akkor. Éreztünk mindent, amit a másik érzett. Mindent megtudtam az öleléséből, amire szükségem volt. Tudtam, hogy rosszul érezte magát a történtek miatt, hogy fájt neki az eset, hogy én is hiányoztam neki. De ami a legfontosabb; tudtam, hogy szeretett.

A könnyeim csak jöttek és jöttek, egyre intenzívebben siklottak le az arcomon. Kiszakadt belőlem az utóbbi idő minden feszültsége és fájdalma. Brian már rég abbahagyta a könnyezést, csak tartott és nyugtatni próbált. Hol a hátamat, hol a hajamat simogatta, néha puszit hagyott a fejem búbján, de a zokogásom nem csillapodott. Brian szép lassan elhúzódott tőlem, de ahogy elszakadtam teste melegétől, egyből vissza is bújtam a mellkasába. Nem mondott semmit, csak kissé berogyasztotta a térdét, a combom alá nyúlt és felemelt az ölébe. Bevitt a konyhába, ahol letett a pultra, de nem ment el tőlem. Vibrálóan kék szemeit az enyémekbe mélyesztette és megfogta mindkét kezem. Adott egy puszit az arcomra, majd két hüvelykujjával letörölte nedves arcom, de hiába, mert egyből újra szét is áztatták a könnyek.

- Mit adjak, nyugtatót, édes szerelmem? - kérdezte olyan gyengéden, ahogy még sosem hallottam beszélni. Sikeres volt a mondata, mert elmosolyodtam tőle. Ellépett mellőlem és elkezdett teát főzni. Közben folyamatosan beszélt hozzám, mindenféle teljesen random dolgokról, csak hogy jobb kedvre derítsen. Minden egyes percben fizikai kontaktust is teremtett, néha megsimította a karom, fejem, lábam, vagy éppen puszit adott. Azonban még mindig nem tudtam teljesen lenyugodni. Brian legalább öt pohár hideg vizet itatott meg velem, nehogy elájuljak. Ahogy elkészült az itallal lesegített a pultról, és az egyik kezében a bögrével, a másikkal az én kezemet fogva elindult a nappali felé. Letette a teát az asztalra, majd leült a kanapéra és az ölébe ültetett. A hátamat szorosan a mellkasához húzta és nyugtatni próbálta a lassan apadni kezdő könnyeimet. Ennél a pontnál már tényleg fogalmam sem volt, hogy egyáltalán miért sírtam. Olyan volt, mintha a testem így akarta volna kimosni magából azt a sok szennyet, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennem. Ez az utóbbi idő nagyjából az elmúlt évemet fedte le. Legalábbis ennyi érzelem nem az elmúlt két napban gyűlt össze, az biztos. Szegény Brian már teljesen kétségbe volt esve. Sajnáltam is, tekintve, hogy férfi létére ennyi hirtelen bőgést kellett feldolgoznia. De jól bírta. Amikor már minden könnyem elfogyott, végre valahára elapadt a sírásom. Teljesen kiürültnek éreztem magam, mégis nyugodtnak. Brian előre hajolt és a kezét mögülem az asztalon lévő bögréért nyújtotta. A markomba adta, én pedig aprókat kortyoltam belőle, amennyire a szipogásom engedte. Közben Brian egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Mintha attól félt volna, hogy ha egy kicsit nem figyelne rám, akkor valami rossz történhetne velem.