Fáj még?

2/Prológus - Emlékszel még?

A szívem a torkomba dobogott, a levegő körülöttünk érezhetően élessé vált. De én csak azt a kék szempárt láttam magam előtt, amibe olyan nagyon szerelmes voltam.

- Éppen ezért, drága Danielle Moon - kezdte, miközben egyik kezével a zsebébe nyúlt, amiből egy apró, hófehér dobozka került elő. Levegőért kapkodtam a felismerés hatására, és legszívesebben már ordítottam is volna a válaszom. - Megadnád nekem a lehetőséget, hogy beléd szerethessek minden egyes nap, az életünk végéig? - tette fel a kérdést végig a szemembe mélyedve.

Ebben a pillanatban egyszerre lett volna kedvem sírva fakadni, elájulni, és igent kiabálni, amíg csak a torkom bírja. Nem érdekelt a csillogó gyűrű, amit a kezében tartott, nem érdekeltek a szempárok, amik ránk szegeződtek, csakis egyedül Ő érdekelt abban a percben. Végül csak hevesen bólogatni tudtam, és meg sem vártam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt, magamhoz húztam egy hosszú csókra. Közben éreztem az arcán legördülő könnycseppet.

A körülöttünk lévő emberek, ha ez lehetséges, hangosabbak voltak, mint az egész megnyitó alatt összesen. De mindez olyan távolinak tűnt.

Mert akkor, ott csak mi ketten voltunk:

Biran West és Danielle Moon.

Örökre.

Megbabonázva bámultam az ujjamon ragyogó gyűrűt.

A kávézóban halk zene szólt, körülöttem az emberek már a takarítás végéhez közeledtek. A megnyitó jó hangulatban telt, ami önbizalmat adott számunkra a folytatáshoz.

Leírhatatlan az a boldogság, amit akkor éreztem. Megvalósulni látszott az álmom, amiért tizenhat éves korom óta dolgoztam. Megkérte a kezem a férfi, akibe hihetetlenül szerelmes voltam. Olyan felfoghatatlan és szürreális érzés volt az egész.

- Mi ez a hatalmas mosoly? - hallottam meg Brian hangját. Felnéztem a barátomra - azaz, a vőlegényemre - aki éppen egy dekorációkkal megrakott kartondobozt tartott a karjában.

- Mintha te nem vigyorognál ugyanígy órák óta - kaptam el ragyogó kék tekintetét, majd felálltam a sötétzöld fotelből, ahol eddig pihentem, hogy mellé léphessek.

- Ezt hova tegyem? - utalt a kezében lévő dobozra.

- Add csak ide, majd én hátra viszem - vettem ki a kezéből. - Inkább küldd haza a többieket, már majdnem kész vagyunk - kértem, mire bólintott egyet.

A raktár felé vettem az irányt, ahol, meglepetésemre, anyukámat találtam. Azt hittem már rég hazament, de úgy tűnt nem akart kimaradni a jóból és itt maradt pakolni.

- Ellie! - üdült fel az arca amikor beléptem a kis helyiségbe. Még nem volt alkalmam beszélni vele a történtek óta. Miközben kezemben lévő dobozt a felső polcra ügyeskedtem, anya belekezdett a beszédébe. - Annyira boldog vagyok, hogy ilyen rendes férfit találtál magadnak. Brian csodás férj lesz. Tudod miért gondolom így? - pislantott rám, de mielőtt még válaszra nyithattam volna a szám, folytatta.
- Mert felelősségteljes, ez pedig nagyon sok emberből hiányzik. Igazából ez az a dolog, ami különbséget tesz fiú és férfi között. Ebben a világban már mindent készen kapunk, szóval muszáj meghoznunk egy döntést, miszerint felelősséget fogunk vállalni. Akár a családunként, a karrierünkért, másokért, vagy saját magunkért, a lényeg, hogy komoly elhatározás és munka szükséges, erre pedig sokan nem hajlandóak. Vegyük példának apádat, aki nem volt elég felelősségteljes ahhoz, hogy gondot viseljen a családjáról, és ahogy megtudta, hogy babát várok, elment. Tudom, erről nem sokat beszéltem neked, de az apád tökéletes példája a felelőtlen férfinak. Amikor a nővéred gyerek volt, akkor is magamra voltam utalva, én kerestem többet és mellette szinte egyedül neveltem Angelát - ez nem volt teljesen új információ, mert a gyerekkorom óta elkapott néhány félmondatból, ami az apámról elhangzott, ezt már leszűrtem. Mégis más volt anya szájából ilyen konkrétan hallani.
- A lényeg az, hogy Brian nem ilyen, hanem felelősségteljes és ambíciózus, ráadásul nagyon szeret téged. Én pedig ennek nagyon örülök - mosolygott rám őszintén. A szavai nagyon bölcsnek bizonyultak és gondolkodásra késztettek.