Fáj még?

18.fejezet - Hogyhogy nem vetted észre?

Erőszakosan kopogtattam a körmeimmel a fa asztalon, míg Brianre vártam. Azaz, hogy egészen pontos legyek, Brianre és Sophie-ra. Bár jobban örültem volna, ha az exe nélkül jön vissza. Nem is értem, miért mentem bele, hogy elmenjenek együtt. Mentségemre szóljon, minden olyan gyorsan történt. Mire kettőt pislogtam, Brian már nem is volt melettem. Annyi maradt meg, hogy Sophie elhívta, mert "muszáj volt beszélnie vele", én meg csak bólogatni tudtam, mert alig fogtam fel valamit az eseményekből. Szóval csak bámultam a félig elfogyasztott kávémra, miközben olyan erősen kapartam az asztalt, hogy csodálkoztam, amiért nem hiányzott még a fából semmi. Hangos sóhaj kíséretében a falon csüngő órára pillantottam. Kiderült, hogy a nagy kétségbeesésem még csak alig három perce tartott. Hirtelen Bob jelent meg előttem, mire kicsit felpattantam a székemről ijedtemben.

- Te hogy kerülsz ide? - szaladt ki a számon, míg a kezemmel a szapora szívverésemet tapogattam.

- Te is hiányoztál, Ellie - nevetett a néger férfi.

- Ne haragudj, csak megijedtem - tompult kedvesre a hangom egyből, egy kis szégyennel vegyítve, amiért úgy ráförmedtem. - Nem számítottam rád.

- Ahogy én se rád - reagált. - Mary szólt, hogy itt vagy, úgyhogy gondoltam ma korábban megtartom a szünetem. Maradtak így is ketten a konyhában - magyarázta a helyzetet, amivel cseppet összezavart.

- Hárman vagytok hátul? Hogyhogy? - csodálkoztam a nagy létszámon, ugyanis, amíg én itt dolgoztam, mindig két szakácsa volt a helynek.

-Van egy tanítványom ebben a hónapban - ecsetelte, szándékosan úgy hangsúlyozva, hogy éreztesse a szándékát afelé, hogy tovább kérdezgessek a dologról.

- Hogyhogy? - ösztönöztem beszédre. Erre büszke vigyor költözött az arcára és összecsapta két hatalmas tenyerét.

- Bejutottam az ország legnagyobb sütőversenyére - újságolta lelkesen. - Következő hó végén kezdődik, de azt már teljes mértékben a felkészülésre szeretném szánni, így ez az utolsó néhány hetem itt - ömlesztette rám az információkat, mire szükségem volt egy kis időre a feldolgozáshoz.

- Azta, Bob, gratulálok! - nyújtottam végül felé a kezem mosolyogva, amit elégedetten rázott meg. - Végleg itt is hagyod a Sunshine-t?

- Igen, így tervezem. Úgy érzem, sokkal több van bennem, mint egy kávézó cukrászdája - komolyodott el egy kissé a hangja, jelezve, hogy ez egy fontos téma volt a számára. - Ezt az is bizonyítja, hogy bejutottam a versenyre a legjobb huszonnégy közé. Hetente kiesik majd két ember, aztán tizenkettő után már csak egy-egy - magyarázta a verseny menetét, bár mióta egész nap otthon voltam, minden részét láttam az előző évadoknak. Tényleg csak profi szinten sütő cukrászok kerültek be, és a legjobb már mesterré vált a verseny alatt. Mindig tudtam, hogy Bob sütijei zseniálisak voltak, de nem hittem volna, hogy egyszer mer majd ekkorát kockáztatni. Felrakni az állását egy versenyre hihetetlen merész lépés.
- Nyilván nem kergetek hamis ábrándokat, tudom, hogy mindenki kitűnő cukrász lesz, de meg fogom tenni a tőlem telhetőt.

- Biztosan az egész évad alatt támogatlak majd. Tényleg nagyon gratulálok, ez hatalmas teljesítmény - fejeztem ki lenyűgözöttségemet. Még mielőtt Bob szólásra nyithatta volna a száját, Brian alakja bukkant fel az asztaltól nem messze. Annyira belefeledkeztem a férfival való beszélgetésembe, hogy az alapszituációról egy percre meg is feledkeztem. Intett, hogy menjek oda hozzá, mire bocsánatot kértem Bobtól, aki egy fejbólintással vette tudomásul a távozásomat.

- Veled akar beszélni - jelentette be Brian. Érterlenül meredtem rá. - Sophie. Sophie veled akar beszélni - rágta a számba.

- Mégis miről? - ráncoltam a szemöldököm. Miért akarna a barátom exe velem beszélgetni? Sőt, jobb kérdés, miért állnék le dumcsizni a barátom exével?