Fáj még?

12. fejezet - Megünnepeljük?

- Ennyi az összes? - kérdezte Brian amikor leértem a lépcsőn az utolsó dobozzal a kezemben.

- Igen - bólintottam, majd hagytam, hogy kivegye a kezemből a kis telepakolt kartondobozt, amiben Angel dolgai voltak. Talán már rég tovább kellett volna lépnem a nővérem halálán, de nem akartam. Nem voltam már depressziós miatta, csak az emlékét akartam örökre megőrizni. Brian berakta a dobozt a kocsi csomagtartójába, majd lecsapta annak ajtaját. Szembefordult velem és átkarolta a derekamat, majd egy lágy puszit hagyott a homlokomon, ami hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Beültünk a kocsiba és már úton is voltunk a barátom háza felé. Illetve, attól a naptól fogva már a közös otthonunknak hívhattam azt az épületet.

- A papírokat mikor intézed el? - pillantott rám egy apró pillanatra Brian.

- Talán a jövőhéten, de még nem tudom - vontam meg a vállam. - Felhívom a főbérlőt ha hazaértünk és egyeztetek vele.

- Majd holnap felhívod - legyintett, majd a kezem után nyúlt, és a váltóra helyezte összekulcsolt mancsainkat.

- Miért nem ma? - kúszott mosoly az ajkaimra, mivel sejtettem, hogy ezzel mire célzott.

- Mert ma csak az enyém vagy - jelentette ki határozottan, ami ellen semmilyen kifogásom nem volt.

A dobozokat behordtuk a nappaliba, de nem pakoltuk ki őket. Egyikünknek sem volt kedve hozzá, ráadásul felcímkéztem mindent, így ha kellett valami, akkor könnyen megtaláltam. Pakolászás helyett inkább az ágyon fekve néztünk filmet Brian laptopján. Szorosan hozzábújtam a mellkasához, ő pedig gyengéden a hajamat simogatta, míg a gép a combján helyezkedett el. Néha nyomott egy apró puszit a homlokomra, vagy éppen a fejem búbjára, amik sokkal élvezetesebbé tették a filmet.

- Valami normálisat is kéne ma csinálni, nem? - szólalt meg a barátom.

- Mire gondolsz? - fordítottam felé a fejem, mire egyből kaptam egy puszit a számra.

- Hát, mondjuk összeköltöztünk - gondolkodott el. - Megünnepeljük?

- Az attól függ - mosolyodtam el sejtelmesen, miközben igyekeztem kiélvezni minden egyes pillanatát a szerelemnek.

- Na mitől? - cirógatta meg az arcomat. Olyan szeretetteljesen nézett rám, hogy alig bírtam elhinni.

- Hogy mit csinálnánk - adtam meg a választ. Egy pillanatra elgondolkodott, majd felcsillantak kék szemei.

- Menjünk étterembe - dobta be az ötletet, ami engem is fellelkesített.

- Ahol a múltkor voltunk? - kérdeztem az első randinkra visszagondolva. Alig másfél hónapja volt, mégis olyan távolinak tűnt.

- Nem, annál elegánsabb helyre, azért mégis csak ünneplünk. Adjuk meg a módját! - kérte ki magának.

- Akkor öltözzek ki? - kérdeztem, mire bólintott egyet.

- Nekem be kell szaladnom a kiadóhoz egy fél órára, de utána csak a tied vagyok, jó? - nyomott puszit az arcomra, majd felkelt az ágyról. Nem igazán értettem, hogy hirtelen honnan találta ki, hogy elmegy, de nem kötöttem bele a dologba. Inkább én is utána mentem és kikísértem a kocsiig.

- Siess vissza - kértem, mire mosolyogva bólintott. Magához húzott a derekamnál fogva és megcsókolt.

- Aztán legyél kész mire visszajövök - utalt az ünneplős vacsinkra. Bólintottam és egy utolsó puszit nyomtam a szájára, majd figyeltem ahogy elhajtott a fekete autójában.

Végigmértem magam gardrób-
szekrény ajtajának belső felén elhelyezett tükörben. Kék, mélyen kivágott ruhám feszült rajtam egészen a derekamig, onnantól a combom közepéig viszont lágyan omlott le az anyag. Büszke voltam az alakomra, mert jól esett látni, hogy sikerült normálisan visszahíznom. Ugyanis miután Marcus-szal szakítottunk, legalább öt kilót vesztettem a már előtte is alacsony testsúlyomból. Mióta elkezdtem dolgozni azóta kevesebbet ettem, mint azelőtt, így alapból is sokat fogytam, de a szakítás után volt a legdrasztikusabb ez a változás. Semmihez nem volt akkor kedvem, így az evéshez sem. De azóta, még ha nem is teljesen, de sikerült szinte normálisra visszahíznom, ennek pedig nagyon örültem.