Fáj még?

15. fejezet - Hazajössz?

Gyomorgörccsel álltam a hófehér, százhuszonhetes számú ajtó előtt. Anya semmit sem tudott az utóbbi két hónap történéseiből. Amikor néha felhívott úgy tettem, mintha még meg lett volna az állásom, a lakásom. Egyedül azt tudta, hogy Briannel együtt voltunk. Tudtam, hogy nagyon csalódott lesz, ha megtudja az igazat, de nem voltam képes neki tovább hazudni. Főleg mivel nem is tudtam volna máshová menni, mint hozzá. Összeszorított szemekkel mély levegőt vettem. Most vagy soha. Remegő kezemet ökölbe zártam és hagytam, hogy kopogjon a fa ajtón. Óráknak tűnő másodpercekkel később anya ősz feje bukkant fel az ajtóban.

- Ellie? - csodálkozott észrevéve engem. Nem bírtam tovább, egyből zokogva a nyakába borultam. Kicsit lesokkoltam ezzel, de pillanatok múlva már kezei lassan simogatták a hátam. A vállam rázkódott, megint úgy éreztem magam, mint amikor kiskoromban anya ölében sírtam. Amikor még szinte minden normális volt. Amikor Angela még velünk volt, anya nem volt depressziós és én sem voltam magányos. Hihetetlen, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megint így érezzem magam.

- Gyere kincsem - húzott be a szobába a nő, majd becsukta az ajtót. Olyan tipikus mindentudó tekintettel nézett rám, amivel csak az anyák tudnak nézni. Amikor tisztában vannak vele, hogy hazudtál nekik. Van ennél frusztrálóbb tekintet? - Mesélj el mindent szép lassan - kért. Letöröltem a könnyeim, mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmondtam neki amiről lemaradt. A kirúgásomat, a lakásom elvesztését, a Marcus-szal való találkozásomat, a csókot, hogy Briannel összeköltöztünk, még az ünneplős vacsinkról is meséltem egy kicsit. De arról tényleg csak egy kicsit... Elmondtam a gyűrűs sztorit is, aztán a következő egy hónap fontosabb történéseit is. De persze a legrészletesebben a mai napról beszéltem, egészen attól kezdve, hogy Brian idegesen hazajött, a Marcusékkal való találkozáson át, egészen addig, hogy eljöttem anyához. Igyekeztem minden részletet elmondani. Anya végig csendben hallgatott, néha bólogatott. A történet végére már ismét könnyek áztatták az arcom.

- Nem akarom elveszíteni... - suttogtam magam elé a mondandóm befejeztével.

- Nem fogod - simított végig gyengéden a hátamon a mellettem ülő nő. - Akármilyen reménytelennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy nem lesz vége. Soha nem láttam még olyan erős szeretetet, mint ami köztetek van. Pedig már elég sok párt ismerek és ismertem a hatvanhat évem alatt - szavai mosolyt csaltak könnyes arcomra.

- Tényleg nagyon szeretem - bólintottam, miközben néhány újabb forró könnycsepp áradt ki a szememből.

- És ő is téged - jelentette ki határozottan. Efelől nekem sem volt kétségem. Csak abban nem voltam biztos, hogy szeretett-e annyira, hogy megbocsásson nekem.

- Mit kéne csinálnom? - kértem tanácsot.

- Adj neki időt - biccentett. - Mondtad, hogy amúgy is idegesen jött haza. Rossz napja volt, lehet, hogy máskor teljesen másképp reagált volna.

- Akkor ne keressem? - pillantottam a mellettem fekvő telefonomra.

- Inkább ne. Egyelőre - tanácsolta. Nagyot sóhajtva hátradőltem az ágyon. - Egyébként miért nem mondtad el, hogy elvesztetted a lakásod, meg a munkád?

- Nem is tudom - ráztam meg a fejem. - Annyira hittél bennem amikor elmentél. Úgy éreztem, hogy ha megtudod az igazat, akkor csalódni fogsz bennem.

- Pedig elmondhattad volna...

- El akartam. Nem is tudod hányszor - vallottam be. Brian is annyiszor mondta, hogy beszélnem kell anyával, de nem hallgattam rá. Pedig kellett volna.

- Nem, Ellie, komolyan mondom. El kellett volna mondanod - titokzatoskodott. Arcán egy sunyi mosoly villant meg, ami egyből kíváncsivá tett.

- Anya miről beszélsz?