Fáj még?

9. fejezet - Akkor minden marad így?

Az ágyamon ülve bámultam ki az ablakon. Nem tudtam aludni, akárhogy próbáltam. Csak az elmúlt napra és a nappalim kanapéján fekvő Brianre tudtam gondolni. A szavaira, a romantikus gesztusaira, a csókjaira... Na meg arra, hogy fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ez köztünk. Tagadhatatlan volt a vonzódásunk egymáshoz, ez abban a csókban már teljesen egyértelmű lett. Szerelemnek viszont még nem nevezhettem. Tudtam, hogy komolyak a szándékai felém, ahogy az enyémek is azok voltak felé. De mindkettőnkben tombolt még a múlt. Hiszen komoly kapcsolata volt neki is és nekem is, ráadásul mindkettő csúnya véget ért. Hiába volt már több, mint két hónapja a szakítás, ennyi idő nem elég a továbblépésre. A hátamat a hideg falnak döntöttem és lehunytam a szemeimet. Hirtelen elém jött a jelenet, ahogy egy órája felpattantam Brian mellől a csókja után és berohantam a szobámba, magamra zárva az ajtót. Nem éreztem helyesnek amit csináltunk. A szívem egy része még mindig Marcus-hoz húzott, ahogy biztos voltam benne, hogy Brian sem volt még teljesen túl Sophie-n. Megszakítottam a tökéletes pillanatunkat, de nem bántam meg. Ahogy a csókokat sem. Csak sok volt ez az egész egyszerre. Úgy éreztem, hogy amikor reggel az idősek otthona előtt elváltunk az anyámmal, az már legalább egy hónapja történt. Aztán elvesztettem az állásom és a lakásom. Brian beállított hozzám. Rengeteget megtudtam róla. Aztán megcsókolt. Minden függőben volt köztünk, jobban, mint azelőtt bármikor. A telefonom rezgésére lettem figyelmes. Üzenetem érkezett.

"Jól vagy? Már vagy egy órája egy árva hangot nem hallok onnan. Ugye nincs baj?" - olvastam Brian üzenetét. Akaratlanul is egyből elmosolyodtam.

"Megvagyok" - feleltem szűk szavúan.

"Elrontottam valamit?" - rezgett újra a telefonom.

"Nem. Csak adj egy kis időt kérlek. " - gépeltem be, közben pedig könnyek gördültek le arcomon.

"De miért? Kérlek magyarázd meg, mert nem értem. Pedig úgy érzem, hogy jogom van tudni." - jött a válasz. Nem írtam vissza, inkább felpattantam az ágyamból és elfordítottam a kulcsot a bezárt ajtóban. Brian kint ült a kanapén a telefonjával a kezében, ahol a Messenger beszélgetésünk megnyitva. Amikor meghallotta az ajtó nyitódását egyből felpattant és elém lépett. Láttam rajta, hogy nehezére esett, de megtartotta a tisztes távolságot.

- Sajnálom - böktem ki halkan, a padlót kémlelve.

- Nem kell - hallottam meg a férfi válaszát. - Csak magyarázd meg, mást nem kérek.

- Én... - kezdtem volna, de a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Jól esett volna, ha odajön hozzám és megölel, de ezt nem várhattam el tőle. A történtek után meg végképp nem. - Csak nem érzem ezt helyesnek. Nem akarom, hogy azért legyünk együtt, hogy elfelejtsük az előző kapcsolatunkat - nyögtem ki nagy nehezen. Nem kaptam választ, amiből arra következtettem, hogy további magyarázatra vár. - Nem vagyok biztos abban, amit Marcus iránt érzek - vallottam be. Még engem is megleptek a szavaim, de igazat mondtam. Briannel néha őszintébb tudtam lenni, mint saját magammal. - Nem szeretem. De nem is tudtam még túllépni rajta. És tudom, hogy te sem vagy még tisztában a Sophie iránti érzéseiddel. Igazán szeretni akarlak, és ezt akarom, hogy te is szeress. A maximumot szeretném adni neked. Ezért szeretnék együtt lenni veled. De ez így még egyikünknek sem fog menni.

- Ellie - ejtette ki a nevem lágyan és kedvesen. - Semmi baj. Igazad van - lépett oda hozzám és letörölte az arcomon csordogáló könnyeket a hüvelykujjával. - De annyira különleges érzéseim vannak irántad. Nem bírtam magammal, ne haragudj - szabadkozott. Elvette az arcomról a kezeit és maga mellé ejtette őket. Tekintete bűnbánó volt.

- Nem haragszom - mondtam határozottan. - Nem bántam meg. Csak összezavart.

- Megértem. Engem is egy kicsit, hogy őszinte legyek - vallotta be. - De pontosan tudom, hogy mit érzek irántad és mit akarok tőled - nézett a szemembe, hangja pedig sejtelmesen csengett. Erről sokáig nem is árult el többet.