Fáj még?

21. fejezet - Ennyi?

Ha véleményt kellene nyilvánítanom a karácsonyunkról, valahova az iszonyatos és a borzalmasan rossz közé raknám.

Először azt hittem, hogy Brian az anyja miatt volt ennyire feszült, aztán arra fogtam, hogy biztosan az ünnepek miatt, de ahogy lecsengett minden, és még mindig nem enyhült az állapot, kételyeim támadtak.

A Brian anyjánál tett látogatásunk meglehetősen közömbösre sikerült. Azelőtt sem beszéltek, azóta sem beszélnek. Az ebéd, amire hivatalosak voltunk kínosan telt. A barátom meg sem erőltette magát, csak szűkszavúan válaszolt az anyja kérdéseire. Egész végig. Charlie, az anyja barátja, vagy élettársa, vagy nem tudtuk pontosan hogyan kell őt nevezni, pedig hiába próbált bevágódni, nem ment neki. Szóval végül ahogy jöttünk úgy is mentünk el. Egy szétszakadt anya-fia kapcsolattal. Hiába próbálkoztam, én ezt nem tudtam rendbe rakni, de nem is az én dolgom volt. Sőt, őszintén Brian utóbbi viselkedése után kedvem sem volt hozzá.

Azt hittem, a látogatás után megoldódnak majd a dolgok, de nem lett igazam. Karácsony másnapját anyával töltöttük, akinek az érkezése előtt szintén összekaptunk, nem is egyszer. Végül persze kibékültünk, mire megérkezett, de ahogy elment folytattuk. Sőt, aznap annyira haragudtam rá, hogy inkább a kanapén aludtam el. Aztán valamikor az éjszaka közepén felébresztett, hogy nagyon sajnálja, és ismét kibékültünk. Utána persze minden kezdődött előlről.

A szilveszterünket Brian cégének a buliján ünnepeltük. Addigra kicsit csillapodtak a kedélyek, és egész jól éreztük magunkat. Táncoltunk, pezsgőztünk, a többiekkel beszélgettünk, és sok idő után először élveztük úgy igazán az együtt töltött időt. Akkor tényleg azt hittem, hogy megnyugodtunk, ennek itt van a vége, nincs több értelmetlen vita.

Valahogy egy hét után mégis itt ültem, az idősek otthonában, anyám ágyán és panaszkodtam. Eredetileg bölcs tanácsért jöttem, de nem igazán hagytam szóhoz jutni a nőt.

- Már egy szobában sem tudok lenni vele - ecseteltem a helyzetet idegesen.
- Akármit mondok felkapja a vizet, hozzám vág valami olyat, amin már rég túl vagyunk, vagy nem is igaz. Mindig neki kell igaza legyen. Veszekszünk a reggelin, de ha azon éppen nem, akkor az ebéden. Összekapunk, ha később ér haza a munkából, de azon is, ha hamarabb. Baj ha nincs rend otthon, de az is, ha elteszem a dolgait. Egyszer az a gondja, hogy nincs munkám, aztán az, hogy túl sok mindent csinálok. Én már komolyan nem tudok mit kezdeni a szituációval. Három hete csak egymással harcolunk és jelenleg nem tűnik úgy, hogy ennek valaha is vége lesz - dőltem hátra a matracon, az arcomat a kezembe tetemetve.

- De miért csináljátok? - kérdezte anya, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Nem számítottam erre a kérdésre. Sőt, magamnak sem tettem fel még. Túl egyszerű volt ahhoz, hogy ezen gondolkozzak. Válaszolni nem tudtam rá, mert tényleg semmi értelme nem volt az egésznek. Leblokkoltam, egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

- Én... - böktem ki végre. - Én megteszek mindent, hogy vége legyen... - tereltem a témát, de anya a szavamba vágott.

- Dehogy teszel - ellenkezett. - Ha megtennél mindent, akkor most nem ülnél itt velem szemben. Danielle Moon vagy, a lány, aki tizennyolc évesen lelépett az anyjától és önállóan is simán eltartotta magát. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet abbahagyni az értelmetlen vitatkozást... - ironizált. Sajnos igazat kellett neki adnom. Ha tényleg megpróbáltam volna, akkor már rég nem itt tartanánk. De valahol nekem ez így volt kényelmes, nem állt szándékomban tenni ellene. Hiába szenvedtünk mindketten.

- Jó, rendben - adtam meg magam.
- De akkor is, mit kéne tennem?

- Te ismered őt a legjobban - világított rá. - Szerintem tudni fogod, hogyan oldd meg - magyarázott, mire kérdőn néztem rá.