Fáj még?

10. fejezet - Mi volt Marcus-szal?

Egy padon ülve vártam a parkban Marcus-ra. Egy héttel azután rám írt, hogy szakítottak Sophie-val, és elhívott találkozni. Belementem, bár csak két héttel később került sor a randira, mert időre volt szükségem, amíg átgondoltam, hogy mit is akartam. Azt tudtam, hogy Brian is találkozott Sophie-val, de azt nem, hogy mikor. Vele azt beszéltem meg, hogy addig nem fogunk kommunikálni, amíg meg nem volt a találkozás az exeinkkel. Bár nem tudtam, hogy Marcus-nak mi volt a szándéka, azt pontosan tudtam, hogy én mit akartam: lezárni ezt az egészet örökre. Talán néhány héttel azelőtt még nem így gondoltam volna, de akkor már biztos voltam benne, hogy Marcus-tól már nem szerettem volna semmit. Ellenben Brian-től nagyon is sokat akartam. Rájöttem, hogy ő sokkal jobb volt nekem, mint Marcus valaha. Tudtam, hogy addig nem lettem volna képes egy új kapcsolatba kezdeni, amíg tényleg véget nem vetettem az előzőnek. Azt csak remélni mertem, hogy Brian is így gondolta, és nem jött össze újra Sophie-val. Habár történtek köztünk olyan dolgok, amikből már biztosra vehettem volna, hogy én kellettem neki, változatlanul jobbnak tartottam magamnál Sophie-t.

- Szia Ellie - hallottam meg a hangot mögülem, ami egyszerre juttatta eszembe az elmúlt két évem minden emlékét. Hátranéztem, és természetesen az exemmel találtam szembe magam. Nem sokat változott, amióta szakítottunk. Igaz, azóta egyszer már találkoztunk a kávézóban, de akkor nem a külsejét figyeltem. Szőkés barna haja tökéletesen oldalra volt fésülve, a zöld pólóján keresztül is megfigyelhetőek voltak az izmai. Barna szemét hosszú szempillái takarták. Sosem volt rossz pasi, ezzel mindig is tisztában volt és tett is érte, hogy így maradjon.

- Szia Marcus - álltam fel a padról. Meg akart ölelni, de nem engedtem neki, egyszerűen nem éreztem helyén valónak a dolgot. Hiszen már Biran-é volt az szívem, amit ráadásul Marcus tört össze. - Mit szeretnél? - tértem egyből a lényegre. Semmi kedvem nem volt cseverészni vele, még akkor sem, ha régen olyan jó beszélgetéseink voltak. Igyekeztem a szituációhoz mérten a lehető legjobban a volt barátomként kezelni.

- Szóval egyből csapjunk a lovak közé? Ez nem rád vall, Ella - ejtette ki a becenevem, ahogy olyan sokszor hívott régen. Ennek a névnek a hallatára összeugrott a gyomrom. Hónapok után újra hallani a szájából nem kicsit kavarta fel az érzéseimet, és ő ezt pontosan tudta. Hiszen ez volt vele a szándéka.

- Talán megváltoztam - ejtettem meg egy kényszerű mosolyt felé. - Kérlek a lényeget mondd, azért jöttem most ide. És ne hívj Ellának.

- Nem tetszik, hogy ilyen hideg vagy velem - akadékoskodott. Hirtelen közelebb lépett hozzám, így fel kellett néznem rá a magasságkülönbség miatt. Mondjuk Briannél lényegesen alacsonyabb volt. Olyan közel került, hogyha egy kicsit felemelte volna a karjait, akkor könnyedén a derekamra kulcsolhatta volna azokat. Ez a közelség régen intenzív szerelmet váltott ki belőlem, azonban akkor már semmit. Nem léptem el tőle, mert bátornak és erősnek akartam mutatni magam. Dühösen meredtem barna szemeibe. - Ella ne nézz már így - nevetett fel.

- Hagyd abba az Ellázást! És úgy nézek, ahogy akarok - mondtam határozottan. - Most pedig mondd el, hogy mit akarsz tőlem!

- Rendben, elmondom - ment bele végre. - Újra együtt akarok lenni veled. Azért szakítottam Sophie-val, hogy veled lehessek - mondta, mire elakadt a szavam és a földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam elhinni, hogy ilyet mert mondani azok után, hogy megcsalt. Legszívesebben azon nyomban lekevertem volna neki egy pofont, de nem tettem. Kíváncsi voltam a mondandója végére. Na meg nem is akartam balhét, mert mindenképp le akartam vele zárni mindent. Nem szándékoztam még egyszer találkozni vele az életben, túl akartam lenni mindenen egyszerre. - Még mindig szeretlek - nézett a szemembe, de láttam benne, hogy nem őszinte. Nem tudom mi volt a szándéka ezzel az egésszel, de egyelőre annyira nem is érdekelt. Egyszerűen felnevettem. A képébe röhögtem, amit szegényke nem tudott hova tenni.