A felfedezett. ( BEFEJEZETT.)

13.

Fáradtan emeltem fel a fejem. Az első amit megláttam, az Brian volt, aki a földön fetrengett, és Jae aki a telefonját tartva rajta röhög.
- Nesze neked Toronto! - kiáltotta Jae.
- Mi történt?.. - kezdett ébredezni a mellettem ülő Sungjin.
- Little Chiken megint megszivatta Kanadát. - nevetett Wonpil.
- És ezt Kanada nem bírja. - nézett szúrós szemmel Jae-ra Brian. 
Kuncogva keltem fel, és megnéztem mennyi az idő. De megakadt a szemem egy nem fogadott híváson.
- Mi a baj? - szólalt meg mellettem Sungjin.
- Gondolkozom, hogy visszahívjam-e ezt a számot.
- Szerintem hívjad. Nem veszíthetsz semmit. - éreztem, hogy engem néz. Fogtam a telefont, és vissza is hívtam.
-Itt a Boston University Medical Center. Ms. Angelina Neumann-al beszélek? - kérdezte egy női hang a vonal végéről.
Egy.... Kórház keresett... De... Miért?
- Igen, én vagyok. Miért keresett? - kérdeztem félénken.
- A maga öccse Jack Roberts Neumann?
- Igen. Mi.. Történt vele? - rengeteg lehetőség kezdett el cikázni a fejemben. Egyik se volt jobb a másiknál.
- Tegnap hajnali egy óra huszonegy perckor, behoztuk a fiút nagy mennyiségű nyugtató bevétele miatt. - leesett az állam.
- Máris megyek. - keltem fel.
- Rendben. - azzal letette a telefont, én pedig szedelődzködni kezdtem.
- Mi történt? - nézett rám Brian.
- Be kell mennem a Boston University Medical Center-be. - indultam ki.
- Várj! Majd én elviszlek! - jött utánam a Leader.
- Nem kell, van kocsim. - szabadkoztam.
- Jobb ha van melletted valaki. - nyitotta ki az ajtót. - És mi hozattunk ide. - nézett rám. Csak csendben kimentem mellette az épületből.

Jó néhány perc múlva, már ott is voltunk a kórházban. Nagy nehezen felengedtek mindkettőnket, így a fiú velem jöhetett a szobába.
- Jack... - leültem egy kis székre, és megfogtam az öcsém kezét. Még nem volt magánál. Az orvos azt mondta, még vagy 3 óra míg felébred.
- Miért csináltad?... Idióta. - néztem az arcát. Beesett volt, és szomorú. Megéreztem egy kezet a vállamon, így hátra fordítottam a fejem.
- Minden rendben lesz. - mosolyottt rám biztatóan Sungjin. Jól esett tőle, hogy próbál segíteni, és, hogy még el is hozott. A kezdetek óta segít. Pedig amikor először találkoztunk megdobtam a cipőmmel.
A gondolatra elmosolyodtam, ő pedig kíváncsian figyelt. Én csak megráztam a fejem, és visszafordítottam Jack felé.

Nem tudom mennyi idő után, de úgy keltem fel, hogy a fejem Jack ágyán, és egy takaró van rám terítve. Óvatosan felemeltem a fejem, és baromira fájt a nyakam. Azonnal oda kaptam a kezem, és kicsit megmasszíroztam.
Körbe néztem, és megláttam Sungjin-t egy másik székben aludni. A sietségben még a maszkját se vette fel. Oda mentem, és óvatosan rá terítettem a nemrég még rajtam heverő lepedőt. Fogadni mernék, hogy ő hozta nekem.
Kaja után kutatva kimentem a szobából, és lementem a büfébe. Csak hárman voltak előttem, így hamar sorra kerültem. Vettem egy csomag chipset, két szendvicset, és három üdítőt. A chipset magamnak, a két szendvicset Jack-nek, és Sungjin-nak, az üdítőket pedig mindannyiónknak. Mikor visszamentem a terembe Sungjin már ébren volt, és láttam, hogy már készült kiindulni de megnyugodva állt meg, mikor észrevett.
- Elmentem kajáért. - mondtam csendesen.
- Oké. - mindketten kimentünk. Én a chipset kezdtem enni,  ő pedig a szendvicset.
- Miért nem vettél magadnak is? - pillantott rám.
- Nem vagyok annyira éhes, és itt jóval drágábbak a kaják. - bontottam fel az üdítőt.
- Értem. De ha kérsz egy kicsit szólj nyugodtan.
- Komolyan? Hagynád, hogy a szendvicsedbe harapjak? Egy kórházban? - húztam össze a szemöldököm.
- Hát.. Tudtommal nem vagy fertőző. - viccelődött. - Szerinted miért tette? - vált arca komolyabbá.
- Ha szeretsz valakit, néha el kell menni a végtelenig.- idéztem egy sorozatból.
- Ez miből van? - kuncogott.
- Vámpírnaplók. - kuncogtam én is. - A második évben, amikor elmondta nekem, hogy szereti Arielt, bocsánatot kért. Azt mondta, sajnálja, hogy elveszi tőlem a legjobb barátom. Tényleg elvette tőlem. - megteltek a szemeim könnyel. - Akkor azt mondtam neki, hogy nem számít. Mert mi mindig együtt leszünk. Mi hárman. Mert ő a testvérem, és Ariel a legjobb barátom, és így alkotunk mi egy nagy családot. - próbáltam nem sírni, de a könnyeim megállíthatatlanul kezdtek lefolyni az arcomon. Sungjin lágyan átkarolta a vállam, és magához húzott.
- Nem lesz semmi baj. Jack meggyógyul, és hidd el. Ki fognak békülni. - megnyugtató hangja egy pillanatra elhitette velem, hogy tényleg minden rendben lesz.
- Miből gondolod? - fordítottam felé a fejem.
- Tudom. - mosolyott rám. Ahogy ott néztem, abban  a pillanatban teljesen nyugodt voltam. Az agyam elhitte, hogy minden rendben lesz, és nem aggódott.

Pár perc múlva Jack felébredt.
- Te idióta. - mondtam mérgesen.
- Angie... - a hangja erőtlen volt, és szinte alig hallottam.
- Ne mondj semmit. Haragszom rád. És majd, hogy ha jobban leszel, szépen elmeséled mi is volt. De tessék. Vettem neked inni. - nyújtottam felé, és ő el is vette, és azonnal majdnem meg is itta az egészet.
- Ő... - mutatott Sungjin-ra.
- Ő hozott el. Eddig velük voltam. - válaszoltam a fel nem tett kérdésre. Jack csak bólintott.
- Én... Egyedül hagylak titeket. - kelt fel Sungjin, kedvesen rám mosolyott majd kiment.
- Te... - próbált meg beszélni Jack. Ránéztem.
- Hm?
- Ked... Kedveled?- nehezen mondta ki, és még mindig alig hallottam. Önkéntelenül is elpirultam.
- Tehát igen. - válaszolt a saját kérdésére.
- De ne említsd neki. Ebből úgy se lesz semmi. Csak együtt fogunk dolgozni. Ők az a munkaügy... Velük foguk elvileg énekelni.- legyintettem mert jelenleg nekem ő volt a legfontosabb.
- Legalább neked jól alakul. - mosolygott rám enyhén.

Azt mondták egy napig azért bent tartják Jack-et. Sungjin felajánlotta, hogy hazavisz, de én elutasítottam. Szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Felszálltam a buszra, és a kollégium felé vettem az irányt. Még egy napig lehetek ott. Tehát holnap keresnem kell valami szállást. Gondoltam arra is, hogy megkérem a fiúkat had legyek náluk pár napot. De végül elvetettem ezt az ötletet. Nem tudnék hol aludni.
Kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettem elhaladó tájat, embereket, épületeket.
Hiányzott Ariel, hiányzott Jack, - bár róla tudtam, hogy hol van és, hogy holnap találkozom vele- és hiányzott Sungjin. Hiányzott, hogy mellettem legyen, hogy megnyugtasson, és hogy.... Lássam. Én magam akartam egyedül lenni. De eddig mindig tudtam, hogy ha oda érek a célomhoz vár valaki. A tesóm, legjobb barátnőm, ő... De semmi nem várt.
Beértem a szobámba, és akkor életemben először, úgy igazán egyedül éreztem magam.