A felfedezett. ( BEFEJEZETT.)

7.

~Sungjin szemszöge~

- Rendben srácok, szóval kicsit pihentek Bostonban, aztán tovább megyünk Brooklyn-ba. - mondta a menedzserünk mikor megérkeztünk a szállásra. Wonpil, és Brian egyenesen a Hampton partra akartak menni. Nem értettem miért akarnak olyan messzire menni, de addig erősködtek hogy bele mentünk. Összepakoltunk, és megkértük Menedzser Hyung-ot hogy vigyen le minket. Először nem tartotta jó ötletnek, de végül Jae meggyőzte, hogy ő is tud angolul és Brian is, mi is - legalábbis segítséget kérni tuti tudunk- szóval nem lesz semmi bajunk.

- Irány a víz! - kezdett el rohanni Wonpil, és Brian röhögve követte. Kicsit megráztam fejem. Néha már sokkaltam rájuk vigyázni. De akkor is a legjobb barátaim voltak, szóval bármit megtennék értük. Szinte már egy család vagyunk.
- Őrültek. - mosolygott mellettem Jae.
- Csak mint mi. - néztem rá.
- Hey, engem ne vegyél egy véka alá Wonpillal. Én nem ugrálok le sportszerekről. - emlékeztetett arra az esetre, mikor megmutattuk a rajongóinknak a lakásunk. Mindketten felnevettünk az emlékre.
- Én is megyek! - mondta Dowoon, és már a vízben is volt.
- Keressünk valami jó helyet. - vette kezébe a csomagokat és elindult. Én is felvettem kettőt, és követtem.
Találtunk egy olyan helyet  - igaz messze volt onnan ahol megálltunk-  ahonnan jól láttuk a többieket. Lepakoltunk, én pedig elterültem a kényelmes pokrócon amit hoztam.
- Na én is megyek. Te pedig... Just relax! - indult el.
- Mi?... - pislogtam. Utáltam ha angolul hadovált. Néha értettem... De mikor fáradt vagyok teljesen kihagy az agyam. Becsuktam a szemem, és kiürítettem a fejem.
Arra ébredtem, hogy hirtelen valami a fejemnek vágódik, és nagyon fáj.
- Aú! - kiálltottam. Két pillanatba sem telt mire egy ember állt meg mellettem. Meg fogtam a cipőt, és fel néztem. Egy lány volt az, az arca ijedt, és aggódó volt. Míg én talán úgy néztem rá, mint aki most lát először élő embert.
- Uramisten jól van? - kérdezte aggódva, ami azért pozitív volt.
-Igen. De... Miért hajította el a cipőjét? - anyukám mindig azt mondta, hogy minden emberhez a legnagyobb tisztelettel kell szólni. Most sem tettem másképp. Elkezdett hadarva magyarázni, végül már ő sem tudta megmondani mégis miért tette. Szívem szerint nevettem volna, de bunkóságnak tartottam, így csak felé nyujtottam a cipőt.
-Értem. Tessék.
- Kösz... De tényleg jól van? - láttam rajta, hogy visszatartja magát valamitől. Lehet ellenőrizné a sebet? Mondjuk nem hiszem, hogy egyáltalán sebről lenne szó. Talán majd csak egy kis púp lesz ott. Valahogy egyből megakadt a szemem az övén. Mintha szinte átlátszó lenne, és a haja pedig teljesen eltérő sötét barna. Furcsa mégis... Egyszerűen gyönyörű.
- Igen, tényleg jól vagyok. És maga? - kérdeztem, hiszen azt mondta ideges. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is hallom a többiek hangját. Próbáltam nem pánikolni, hanem először csakis a lányra koncentrálni. Így kíváncsian néztem.
- Leülhetek?
- Persze. - mentem rögtön arrébb.
-Megoszthatok magával valamit? - láttam rajta kissé kényelmetlenül érzi magát. Mondjuk megértem. Egy maszkos srác a tengerparton, aki teljesen egyedül van, és kíváncsi, hogy mi van vele. Azért ezt már én is soknak éreztem, de ha tudtam, akkor segíteni akartam neki.
Mondja csak. - mondtam kedvesen. Ő pedig belekezdett.  Nem mondom, volt itt szépen sok probléma. De azt sem mondhatom, hogy rossz vagyok tanácsadásban. Hiszen nap mint nap vigyáznom kell erre a négy nagy gyerekre. Van már gyakorlatom.
Amikor azt mondta, hogy huszonhárom éves, szinte nem is figyeltem már amit mondd.
- Te... Nem tizenéves vagy?- tettem fel döbbenten a kérdést. Ő pedig felnevetett. Valahogy jó volt látni, hogy nevet.
- Ennyi maradt meg?
- Hű... Hát.. Minden tiszteletem a génjednek. - mondtam elismerően, de azért viccesen. Hát rajtam azért meglátszik az a 25 év. Sajnos. Ezután megpróbáltam komolyra venni témát, és tanácsot adni.
- És teljesen normális viselkedés, hogy éjjel-nappal dolgozol egy dalon. - szántottam végig kezemmel a hajamon, és arra gondoltam még rám is vár néhány ilyen nap a srácokkal.
- Mennyi lehet az idő? -tette fel hirtelen a kérdést. Elővettem a menedzser Hyungtól kapott mobilom - amit nem mellesleg utálok- és megnéztem az időt.
- Tíz óra negyvenhárom perc. - megnyugodva vettem észre, egy üzenetet amit Jae küldött egy perce. Egy kép volt, amin egy nagy tál kaja szerepelt. Gondolom enni hoznak.
- Azta.. Az aztán mobil a javából. - hallottam meg a lány hangját. Ránéztem. Támadt egy őrült ötletem.
- Kéred? - nyújtottam felé. Én úgyis utáltam, és volt egy sokkal jobb nekem a szálláson.
Elutasította, de végül csak elfogadta, én pedig örültem, hogy már nem volt nálam. Talán csak pár kép van rajta, meg két-három üzenet. Azokat úgyse fogja megnézni, és szerintem kártyát is vált. Nekem azokra úgy sincsen szükségem.
Először meglepődtem, hogy lehülyézett, de mondjuk igaza is volt.
- Köszönöm.... Hogy végig hallgattál. - mosolygott rám, és felkelt. - Ideje mennem.
- Rendben. Oh, és.. Azt javaslom másokhoz ne vágd oda a cipőd. - mondtam viccesen. Elmosolyodott, és elindult egy autó felé.
- Nem ígérem! -nézett még  vissza rám, vigyorogva. Aztán beült a kocsiba és elhajtott. Valamiért szomorú voltam. Lehet még akartam volna vele beszélni, vagy ilyesmi. Na mindegy... Körül néztem, és leesett, hogy így nincs mobilom.
- Francba... -motyogtam, végül elterültem.
Pár perc múlva Wonpil vidám hangját hallottam.
- Sungjin- Hyung!
Oda néztem, és két jó nagy tállal közeledtek felém.
- Miért nem szóltatok? - lettem ideges.
- Sorry. Gondoltuk hagyunk pihenni. - mondta Jae.
- Legközelebb légyszíves szóljatok. Nem szeretem ha csak úgy elmentek valahova.
- Bocsi. De nem lett baj! - mosolygott rám Wonpil. - Néha te is pihenhetsz Hyung.
- Igaza van. - mondta Brian.
- Na együnk! - szólalt meg Dowoon, és mindannyian le ültünk és bevágtuk a kaját. Aztán csak feküdtünk a földön.
- Bob. - nézett rám Jae. - Hol a mobilod?
- Oda adtam valakinek.
- Mi? - szólalt meg értetlenül Young K.
- Igen. De mindegy is. - vontam vállat.
- De... Kinek? Mikor? - lett kíváncsi Wonpil is.
- Egy lánynak, itt találkoztam vele.
- Na mesélj. - vigyorgott Brian. Miután elmondtam nekik, csak ültünk ott hosszúnak tűnő pillanatokig.
- Szóval.... Hány éves a lány? - nézett rám a legfiatalabb.
- 23 éves. Miért? - néztem rá.
- Csak kíváncsi voltam. Akkor tényleg fiatalnak nézhet ki. - gondolkozott hangosan. Hirtelen megszólalt Jae telefonja. Mindenki felé fordult.
- Halo? - vette fel. - Igen. Rendben. Máris ott vagyunk. - tette le. - A menedzser azt kéri, hogy menjünk vissza.
Kelletlenül, de összepakoltunk, és nekem közben folyamatosan a lányon kattogott az agyam. Vajon tényleg visszament? Jól van? Nem esett valami baja?
Még a szálláson is ezek jártak a fejemben.
- Hey. Sungjin-hyung. - nézett rám aggódva Dowoon.
-Mi? - néztem rá.
- Jól vagy? - fürkészett.
- Persze. - mosolyogtam rá. - Csak... Fáradt vagyok. - indultam a Wonpil-al közös szobánk felé. A megszokás hatalma, hogy még ilyenkor is így vagyunk egy szobában. Valahogy sokkal nyugodtabbak vagyunk. Elterültem az ágyon, és gondolkoztam. Nála van még a telefon, vagy már eladta?
Vagy.... Akár el is dobhatta. Mondjuk alig akarta elfogadni, szóval biztos nem szabadult meg tőle csak úgy. Lehet nem is vette ki a kártyát. Akkor viszont sejtheti ki vagyok. Van olyan őrült, hogy felhívja az egyik számot amit elmentettem? Lehet, hogy oltári nagy baromság volt odaadni neki csak úgy... Arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog.
Oda mentem.
- Do you want to build a snowman? - hallottam kintről Wonpil-t énekelni. Nevetve nyitottam ki az ajtót. Mindig ezt csináltuk, ha valamelyikőnk bent volt a közös szobában.
Bejött és az ágyamra huppant.
- Mi a baj?- nézett rám. Mellé ültem.
- Tudod... Meséltem  arról a lányról. Szóval... Valahogy nem tudom kiverni a fejemből. Olyan ideges volt amikor találkoztam vele. És most folyton az a rém kép kúszik a fejembe, hogy baja esett és mondjuk... Ezt nem is merem kimondani... - néztem el.
Nem tudom meddig ültünk ott csendben, de végül megszólalt.
- Ne gondolj ilyenekre. Biztos jól van. Mint mondtad várták. Ha történt is valami, akkor ők már biztosan segítettek neki. Próbálj egy kicsit tényleg pihenni. Csak két hetet leszünk itt. - ritkán beszélt olyan komolyan, mint most. Wonpil inkább laza, és vidám személyiségű ember volt. Nem sűrűn aggódott semmi miatt. Ellentétben velem.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
- Semmiség. Mi mindig itt leszünk, szóval nyugodtan szólj ha baj van. - mosolygott vidáman. - Na, visszamegyek a többiekhez. - pattant fel, és ki is ment. Eldőltem az ágyon, és talán órákig, csak bámultam a falat.