A felfedezett. ( BEFEJEZETT.)

10.

- Hát... Az úgy volt, hogy tudod kimentem a szobából. Elindultam hozzá, beszéltem vele erről, és ő ment hozzád. Aztán nem jött vissza hozzám, ezért megkerestem.. De.. Egy másik lánnyal csókolózott... - a mondandója végére úgy sírt, mint egy három éves. Hiába idősebb nálam, mindig is sokkal érzékenyebb lelkű volt. Nehezen tudtam az ilyen helyzetekben cselekedni. Általában vidám, és bátor volt, de mikor sírt...
- Nyugalom. Majd én beszélek ezzel az idiótával. Tuti csak egy félreértés. - néztem rá.
- Nem. Nem akarok vele beszélni. Haza utazom. - megdöbbenve hallgattam.
- Ne! Nem mehetsz! Tök jó lesz! Hidd el! - próbáltam győzködni. Ha hazamegy az anyja lebeszéli arról, hogy megdumálják a helyzetet, és akkor vége...
-De akkor is hazamegyek. Tudom nem tartod jó ötletnek. De muszáj lesz. Kell az egyedüllét ezután. De esküszöm, hogy felhívlak. És ha úgy van elmegyünk valahová, és bulizunk! - mosolygott rám. Olyan gyenge mosoly volt.
- Rendben. - viszonoztam a mosolyt.
- Akkor magadra hagylak. - elengedtem, és felkeltem. Nem mondott semmit. Kimentem, és egyszerre fogott el a harag, a csalódottság, és a megbántottság érzete. Ha megcsalta, akkor nem csak Arielnek hazudott, hanem nekem is. És azt megbánja. Bekopogtam hozzá, ő pedig pár másodperc múlva ajtót is nyitott.
- Mit szeretnél?
- Hát szeretnék valamit megtudni. - azonnal bementem, és becsuktam az ajtót.
- Igen? - leült az ágyára, én pedig megálltam előtte.
- Van bármi okod, hogy megcsald Arielt? - komolyan néztem rá, és a nagynénénk leckéire gondoltam pszichológiából.
- Mi? Dehogy! Miről beszélsz? - értetlenül nézett rám, és őszinte felháborodást hallottam ki a hangjából.
- Ariel a szobájában sír, és haza készül, mert úgy látta, hogy az ő szerelme egy másik lánnyal csókolózik! - kiabáltam rá.
- Tessék?... - kitágult szemekkel meredt rám.
- Magyarázatot kérek. - csípőre tettem a kezem, és úgy néztem.
- Én nem.. Tudod, hogy nem tudnám őt megcsalni! Sose tudnék ilyet tenni... Szeretem..
- Akkor mi történt? Azt mesélte, hogy miután megkeresett téged, látott egy lánnyal smárolni.
- Mi?...Ez.. Ez csak félreértés lehet.. Nem csókoltam meg senkit! Ismersz Angie.. Suli második éve óta járok vele... Miért tenném ezt? - kétségbeesetten nézett rám. Nem tudtam, hogy igazat mondd-e vagy sem. De próbáltam hinni neki.
- Oké, figyelj. - leültem mellé. - Ha ez nem igaz, valahogy el kell magyaráznod Ariel-nek, mert ő haza akar menni. A szülei nem tudták, hogy jártok. Ha kiderül, és méghozzá úgy állít haza, hogy te megcsaltad nem leszel jó helyzetben. - magyaráztam neki. Tényleg ismerem, és tudom, hogy nem tenne ilyet.
- Haza... Megy?.. - azonnal felkelt. - Beszélnem kell vele. - kiszaladt, én pedig ott maradtam egyedül a szobában.

Sajnos Jack már nem ért oda időben. Ariel már kifelé ment a taxihoz. Tőlem még elbúcsúzott, de tőle nem volt hajlandó. Felmentem a szobámba, és szomorúan, és elképedve néztem a plafont. Hihetetlen... Sokszor kívántam, hogy szét menjenek... De erre nem számítottam. Egy félreértés miatt. Legalábbis én nagyon bízom benne, hogy ez az. Más nem lehet. Pár perc múlva a telefonom megszólalt. Oda néztem, és egy ismerős szám villogott a képernyőn.
- Halo? - szóltam bele a készülékbe.
- Hello! Jae vagyok! - hallatszódott a hangján, hogy mosolyog. Enyhe suttogásra lettem figyelmes a háttérben. Ettől pedig én mosolyodtam el.
- Szia.
- Átugorhatnál hozzánk és-
- Szia! - egy ordítás szakította félbe szegényt. Kuncogtam. Felismertem a hangot.
- Szia Wonpil.
- Szóval... Azt kezdtem el mondani, hogy és akkor tudnánk ismerkedni, meg beszélgetni a dalokról, meg ilyenek. - folytatta.
- Öhm... Oké. De.. A menedzseretek beleegyezett?
- Az ő ötlete volt.
- Hát.. Oké. Mikor?
- Küldünk érted egy kocsit. Mondjuk egy.. Egy óra múlva! Akkor szia! -és ezzel letette.
Azonnal készülődni kezdtem. Legszívesebben ide hívtam volna Arielt, de hát ő már nem volt itt. De azért megpróbáltam felhívni.
- Szia Ari.. - szóltam a telefonba.
- Szia Angie. - kissé szomorkás hangjától elszorult a szívem.
- Tudnál nekem... Segíteni?
- Miben?
- Ruhát választani. - soha nem engedtem meg neki, hogy ő válassza ki a ruhám. Elég más az öltözködési stílusunk. Ő kissé merészebb, és színesebb ruhákat hord. Én meg hát.. Szeretem az egyszerű, de elegáns darabokat.
- Persze! - mintha egy teljesen más ember szólt volna bele a készülékbe. Örültem, hogy legalább ettől kicsit boldogabb.
- Rendben! Milyen ruhák vannak előtted? Mutasd. - átléptem a parancsra videochat-be, és körbe mutogattam a szekrényem.
- Hova mész? - kérdezte.
- Egy óra múlva megyek egy... Megbeszélésre. - nem akartam elárulni neki, még nem. Féltem, hogy talán beleéli magát, és akkor az neki, és nekem is rossz lenne. Mert én is beleélném magam.
- Te jó Isten! Nem is mondtad! - felháborodva kiabált a telefonba. De inkább volt boldog, mint mérges.
- Igen... Jack-nek mondtam. - nem tudtam mennyire jó ötlet felhozni most az öcsémet, de reménykedtem, hogy nem rontom el szegény kedvét.
- Értem. Akkor... Legyen a fekete blúz, az alá egy fekete atléta felső, és hozzá mondjuk... Az a krémszínű farmerod! Azt imádom. És akkor... Vedd fel még a fekete csizmád. A mai nap ott úgyis hidegebb lesz. És sok sikert csajszi! - ugyanolyan vidám volt, mint régebben. Hihetetlenül boldog voltam, hogy most ilyen.
- Köszi Ari. - mosolyogtam rá.
- Nincs mit! Na, de hamarosan indul a vonat, szóval búcsúzom. - mosolygott rám, szomorúan.
- Nem lehetne, hogy visszajössz?.. - kérdeztem félve.
- Sajnálom. Tudod, hogy nem. Szeretlek csajszi. - és ezzel le is tette.
- Jack is téged... - mondtam magamnak, és letettem a telefont. Úgy negyven percet töltöttem azzal, hogy úgy nézzek ki a ruhákban, ahogy én szeretném. Végül ez nem sikerült, de nem adtam fel. Kontyba fogtam a hajam, és megkönnyebbülve nyugtáztam magamban, hogy egész jól áll. Kivételesen a szemüvegemet vettem fel, a kontaktlencse helyett. És így egész jó volt. De az arcommal valahogy sehogy sem voltam kibékülve. Kék szemem alján erősen látszottak a fáradtság jelei, és csak többet rontott a helyzeten, hogy durván észrevehető volt arcomon, hogy fogytam. Tudatában voltam, hogy nem sokat eszek, és nem alszok rendesen, de ez igazán arcon ütött. Egyszerűen borzalmasan néztem ki. De nagynénémnek hála, mindig is a természetes arc hívének mondhattam magam, ezért nem sminkeltem. Legalábbis nem sokat. De most előkapartam a fejemből minden tudásomat, és megkerestem a sminkes dobozt a kis faliszekrényből. Tettem a szemem alá némi alapozót, de azonnal rosszul is lettem az érzéstől, hogy valami az arcomon van. Próbáltam segíteni az arcom többi részén is, de öt perc után feladtam, és elraktam a dobozt. Rossz belegondolni, hogy egy hét múlva el kell költözzek. És ha nem találok valami munkát, vagy lakást, a szüleimhez kell menjek. Na, és azt nem akarom. Ariel tanácsára felvettem a fekete bakancsom, és a két telefonom eltettem a kis táskámba, és kimentem a suli kolesza elé. Fura, hogy ezekszerint tudják, hol lakom jelenleg....
Pár perc múlva egy gyönyörű fekete limuzin állt meg az épület előtt, én pedig döbbenten néztem a járművet.
- Angelina Neumann? - nézett rám a sofőr.
- Igen.. - pislogtam rá.
- Szálljon be. - kinyiotta a hátsó ajtót, én pedig beszálltam. Mikor megérkeztünk is nehezen fogtam fel mi is történik.