Titkok és Hazugságok II.

21. Visszatérés

Nem bírtam közös levegőt szívni az anyámmal, Christinával, hívják akárhogy is, se a menedzserrel, feltéve, ha tényleg ez a foglalkozása. Már egyikben sem voltam biztos, de még abban sem, hogy én egyáltalán az vagyok-e, aki, ám túl sok minden szólt ez ellen. A név, az emberek, akik híresnek tituláltak, a titkolózás, a hazugságok, melyeknek köszönhetően úgy éreztem, egyáltalán nem létezik Victoria Ross. Egy idegennek tűntem, aki a semmiből pottyant le az űrből, valakinek, aki nem tartozik sehová, aki totálisan egyedül van a világban család és barátok nélkül. Ó, igen, barátok, akik a mai napig furcsán viselkednek velem, amint rákérdezek valami számomra lényeges dologra a baleset előttről. Bár az igaz, Marctól és Carlostól megtudtam néhány dolgot, ami segített felfrissíteni a memóriám, ám azt is sokadik kérlelésre tették, viszont ez elmúlt, amikor próbáltam elérni őket, Alexet vagy épp Sarat, remélve, nekik elmondhatom a történteket és végre elmondják a teljes igazságot velem kapcsolatban, de nem így történt. Egyikük se vette fel, az üzeneteimre se reagáltak. Persze, Carlost megértettem, hiszen továbbra is Mojacáron volt, viszont a többieket kevésbé, így elhatároztam, meglátogatom őket. Elvégre nekik jóval több közük volt hozzám.
Igen ám, csakhogy amikor megérkeztem a Marquez-házhoz, nem volt otthon senki, egyedül a garázs volt nyitva. Benéztem, hátha ott találom valamelyik fiút, azonban csalódnom kellett, pusztán a motorjaik üres helyét találtam ott és két autót. Az egyik Marcé volt, amit a Hondától kapott és Alexszel közösen használtak, míg a másik le volt fedve egy ponyvával. Eddig nem is tűnt fel a látványa, nem is foglalkoztatott, viszont jelen pillanatban nagyon vonzott, kíváncsivá tett, ahogy ott állt. Fel akartam tárni, mit rejt a lepedő, akár egy kisgyerek, akit hajt a vágy a kutakodás iránt ezzel elrontva a meglepetést. Ez voltam én, egy rosszalkodó gyerek, aki tiltott helyre lépett. Nem foglalkoztatott ez a része a dolognak, így mit sem törődve a következményekkel leszedtem a burkolatot a kocsiról. Egy bordó Honda Accord Release Date volt. Alaposan szemügyre vettem, kívül is és belül is, amitől újra rám tört az a bizonyos deja vu érzés. Olyan volt, mint ha már láttam volna ezt az autót. Határozottan biztos voltam benne, különösen azért, mert a további vizslatásból rájöttem, ezt én kaptam nem sokkal azután, hogy csatlakoztam a csapathoz sok más egyéb holmival, valamint egy borítékkal benne egy szép nagy összeggel.
- Vicky? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, ami egy cseppet megijesztett. Megfordultam és Roserrel találtam szembe magam. - Mit csinálsz itt?
- Beszélni szerettem volna valakivel. - feleltem őszintén. - És gondoltam, itt majd találok válaszokat.
- Válaszokat?
- Felmerült bennem néhány kérdés magammal kapcsolatban. - húztam el a számat.
- Értem. - nyújtotta el a szót. - Akkor gyere be. - invitált, miközben kinyitotta az ajtót és bementünk a nappaliba.
Ismét volt időm szétnézni, ám most kevésbé volt olyan furcsa, mint legelőször. Kellemesebb hatást keltett, valamelyest megnyugtatott, már nem volt olyan idegen a Katarban készült képet nézegetni, mely most megmosolyogtatott, de nemcsak ez, hanem visszatekintve az összes pályán töltött idő, amit a motoron töltöttem, a siker, a győzelem, a rajongók, akik folyamatosan bíztattak, akár hallottam őket, akár a kommentjeiket olvastam.
- Azt hiszem, mindannyiunk életét megváltoztatta az a nap.
- Az enyémet biztos. - értettem egyet részben az asszonnyal. - Akkor éreztem először azt, hogy végre tartozom valahova, és most megint nem tudom, ki vagyok. - tettem vissza a helyére a fotót. - Ezért vagyok itt. Szeretném tudni, mi közöm van a családotokhoz.
Roser kissé megdöbbent, ugyanakkor egy kisebb megkönnyebbülés is átfutott az arcán, végül intett, hogy kövessem az emeletre. Nem erre számítottam, ám arra kevésbé, ami fogadott. Hirtelen fejbe vágott egy emlék arról, mennyit vitatkoztunk Saraval a szoba színén. Egyáltalán nem akart engedni a rózsaszínből, én pedig a mokkaszínből és a bézsből, ez a harc végül addig fajult, amíg én le nem költöztem a nappaliba. Nem volt a legkellemesebb, így aztán Alex kezébe vette a dolgot. Meggyőzte Sarat azzal, nem akar úgy bejönni ide, hogy lánynak érezze magát, így a többség leszavazta a babaszínt. Ám némi segítséget elvártunk volna tőle, de nem.
- Ezt mi festettük ki, ugye? - néztem az ajtóban ácsorgó Roserre.
- Igen. - mosolyodott el. - Elég stresszes időszak volt az mindannyiunk számára.
- És ez? - mutattam a falra, ahol a logóm díszelgett.
- Te festetted.
Igaza volt. Eszembe jutott, Alex is megirigyelte az alkotásom, így megkért, neki is készítsek egy portrét a logójáról, amit a szülinapjára meg is kapott. Viszont az egészben a legjobb az volt, minél több dolgot fedeztem fel a helyiségben, annál több emlékem tért vissza. Ott voltak a díjaim a különböző nagydíjakról, az argentin győzelmemért járó trófea, a spanyol harmadik és az amerikai második helyezésért járó díj. Ahogy az utóbbit forgattam a kezemben egy újabb képkocka került a helyére, ráadásul pontosan az, amit eddig kutattam, ami miatt úgy éreztem, végre megtaláltam a helyem, viszont a versenyt visszanézve hibádzott.
Aznap, a futamot követően borult fel az életem, de nemcsak az enyém, hanem Saraé is. Rájöttem, az volt az a pillanat, amikor egyik percről a másikra lettünk barátok, amire egyáltalán nem volt esély tudván, ki nem állhattuk egymást, ám kénytelenek voltunk összefogni. Összetartani, ugyanis mindkettőnk egy óriási hazugságban élt tizennyolc éven át. Emiatt elhagytuk a családjainkat, lakótársakká váltunk, majd hirtelen elhatározásból úgy döntöttük, hallani akarjuk a teljes igazságot. Akkor eljöttem Marquezékhez, Marcot természetesen a garázsban találtam, mely szinte mindennapossá vált, de nem is ez a lényeg, hanem az, amit vacsora után megtudtam.