Titkok és Hazugságok II.

15. Titkolózás

Becsapva és átverve éreztem magam. Nem akartam elhinni Mary szavait, még akkor sem, ha abban a pillanatban utáltam is. A legjobb barátnőm és a barátom. Pontosan az a két a személy, akikben megbíztam, akiknek bármit elmondhattam, mert tudtam mellettem vannak, és soha nem szúrnának hátba. Na, és Danny? Őszintén, Mary egyáltalán nem gondolt rá? A barátjára, aki valószínűleg ugyanúgy rajongott érte, ugyanúgy megbízott benne és hitte, ő számára a tökéletes lány, aki soha nem árulná el? Úgy tűnik, nem. A brit tévedett, ahogyan én is, ugyanis most mégis megtörtént, én pedig tehetetlen voltam, és ők sem tekinthettek úgy az egészre, mintha semmi sem történt volna, hiszen ennek ott növekszik Mary hasában az ékes bizonyítéka. Egy baba, Carlos és Mary közös gyereke, mely örökre összeköti őket. Dühös és csalódott voltam, ám eszem azt súgta, nem tehetem meg velük, nem választhatom szét őket teljsen, még akkor sem, ha mindennél jobban szerettem a spanyol fiút. Ez a tény valami elképesztően hihetetlen módon fojtogatott. Összetört, ami egy pillanattal ezelőtt még boldoggá tett, az jelenleg kínoz és gyötör, mardossa, szorongatja a szívem olyannyira, hogy egyik percről a másikra változtatott üressé és sokkal sebezhetőbbé. Pár hónappal ezelőtt még élt bennem a remény, hogy nem kell átélnem ezt a fajta fájdalmat, bíztam benne, és erre tessék, itt van, én meg elvesztem a mélyben, ahová a barátnőm szavai löktek. Talán ezért mondta azt Sara, hogy mostanság nem jövünk ki olyan jól? Hogy nem tartja jó ötletnek, ha beszélek vele? Meg kellett volna fogadnom a tanácsát, mert akkor nem érezném magam ilyen nyomorultul.
- Beszéltem az orvosoddal, és... - hallottam meg Carlos hangját, mely a hirtelen támadt csendben, ami Danny és Mary távozása után rám szakadt, fülsüketítően hatott. - Mi a baj? - fogta meg a kezemet, de azonnal elkaptam. Nem akartam, hogy hozzám érjen. - Történt valami? - tette fel az újabb kérdést aggódva. - Mary mondott valamit? - érdeklődött kitalálva a problémám. - Vagy Kent? - firtatta tovább. - Esküszöm, ha valamelyikük megbántott, én...
- Akkor kezdd magaddal! - emeltem rá sírástól bedagadt és vörös tekintetemet, mielőtt még jobban beleélte volna magát.
- Mi? - értetlenkedett.
- Bármit is akartál tenni velük, akkor azt kezdd magaddal! - ismételtem, és ha jobban belegondoltam, máris másként láttam a helyzetet. - Vagyis nem, Maryvel és magaddal tedd meg, Dannyt pedig hagyd ki belőle!
- Tessék? - szaladt fel még jobban a szemöldöke. - Mit mondott neked Mary?
- Eleget ahhoz, hogy tudjam, átvertél, róla nem is beszélve. - hajtottam le a fejemet igyekezve elrejteni előle a zokogásomat.
- Vicky. - emelte meg az arcomat az államnál fogva, amit egyől elfordítottam.
- Mikor akartad elmondani, hogy lefeküdtél vele és most a te gyerekedet várja?
- Mi? Nem, ez nem... - kereste a szavakat, ám én közbe vágtam.
- Nem vagyok hülye, Carlos. - vettem erőt magamon és ránéztem. - Szerinted nem jöttem volna rá?
- Ezt nem mondtam. - emelte fel a mutató ujját lesütve a szemét. - De...
- Nincs de. - kötöttem az ebet a karóhoz. - Megcsaltál. - mondtam ki és mint egy végszóra megjelentek a szüleim a húgommal és Dr. Mirrel a nyomukban, így Carlos jobbnak látta, ha önszántából távozik, és azt hiszem, nemcsak a szobából, hanem az életemből is kilépett. Hatalmas erőre volt szükségem, amiért nem bőgtem el magam megint, hiába törte darabokra a szívem. A családom valószínűleg észrevette rajtam ezt a gyötrelmet, ám nem szóltak egyetlen szót sem, sokkal inkább az orvos szavaira figyeltek, aki az eredményeimet nézegetve megállapította, vagyok olyan erős, hogy akár a holnapi nap folyamán haza is mehetek. Ennek örömére egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
Hiányzott Marta és Pablo is. Az a két ember, akik gyakorlatilag felneveltek, akik a saját gyerekükként szerettek, akik nap, mint nap lesték a kívánságaimat, annak ellenére, hogy megmondtam nekik, egyedül is el tudom intézni mindazt, amire éppenséggel vágyom, akik úgy aggódtak értem és Rebeccáért, akárhányszor csak betegek voltunk, akik igazán gondoskodtak rólunk, törődtek és játszottak velünk. Boldoggá tették a gyerekkorunk minden egyes pillanatát, sőt a mai napig ezen igyekeznek. Ezért is furcsállottam, hogy egyszer sem néztek be hozzám a kórházba, bár apa állítása szerint, egyikük sem akart így összetörve és begipszelve látni, mert az alaposan megviselte volna őket, ezért küldtek olvasnivalót és számos finomságot. Természetesen megértettem, hiszen nekik se lehet könnyű feldolgozni a balesetemet, amiről nekem sejtelmem sem volt miként és hogyan történt. Az egészet homály fedte, különösen azért, mert senki nem mondott róla semmilyen információt, amely előbbre vitte volna az emlékező képességemet.
- Ez annyira szuper. - ujjongott Becca. - Nélküled unalmas a ház.
- Itt se kellemesebb. - dünnyögtem.
- Összevesztetek Carlosszal? - ült le az ágyam melletti székre.
- És akkor még szépen fogalmaztál.
- Mit csinált?
- Megcsalt. - mondtam a fejemre húzva a takarót. A mozdulattól belenyillalt az oldalamba a fájdalom, amitől felszisszentem.
- A szemét. - reagálta a húgom.
- Az.
- Én már a kapcsolatotok elején se kedveltem. - ciccegett az igazáért küzdve, holott meg se próbálta ismerni.
- De boldoggá tett.
- És látod, mi lett a vége.
- Látom. - bújtam még jobban a takaró alá, mintha ezzel láthatatlanná tudnék válni.
- Ne hülyülj már! - rántotta le rólam a pajzsomat felfedve védtelen valómat. - Te ennél erősebb vagy. - biztatott, mire én csak a fejemet ráztam. - Dehogynem. - erősítette meg állítását, viszont látva önbizalomhiánnyal teli ábrázatom, folytatta. - Tudod, ismerek egy lányt, aki nagyon hasonlít rád. Ő a hétköznapokban hajlamos volt az önsajnálatra és már a depresszió közeli állapotba kerülni, de amint felveszi a sisakját és motorra pattan, onnantól kezdve megállíthatatlan, nem ismer félelmet. A napokban pedig elhatározta, hogy ez a magánéletében is így lesz.
- És ki az a lány? - kíváncsiskodtam, mire Becca előhalászta a telefonját és elkezdett kutakodni rajta, majd amint megtalálta, amit keresett, felém fordította.
- Te vagy az. Szóval kapd össze magad és ne hagyd, hogy Carlos baromsága tönkre tegye mindazt, ami vagy.
- Mikor lettél ilyen bölcs? - kérdeztem félig meghatva, félig szórakozottan.
- Amióta ilyen gyenge és dinka nővérem van. - nevetett fel, amitől én is jobb kedvre derültem.
Igaza volt. Nem szabadott hagynom, hogy ez a csalódás belülről emésszen fel, sokkal inkább az előnyömre kellett formálnom. Továbblépnem, megerősödnöm, legalább is olyan mértékben, hogy még véletlenül se essek a ló másik oldalára. Ehhez tartottam magam és ezzel a lendülettel vágtam neki a nap további részének, mely során a nemrég megismert két spanyol motorversenyző is tiszteletét tette a kórházban. Látogatásuk alaposan feldobta a hangulatom, és azt hiszem, ők is örültek, amiért már jobban érzem magam. Megígérték, hogy amint kiengednek, ott lesznek és segítenek mindenben, amiben csak tudnak. Nem értettem, mi ez a váratlan lelkendezés a részükről, de nem akartam elrontani a pillanatot, így rájuk hagytam.
Másnap reggel Dr. Mir megtartotta a szavát, így haza mehettem a kórházból, oda, ahol végre nyugiban lehettem, ahol nem kell hallgatnom a gépek állandó csipogását, amik egy percre nem hagytak aludni. Arra a helyre, ahol viszonylag csend van, ahol végre azt tehettem, amit csak akartam, ahol nem ellenőrizték az állapotomat minden egyes órában, ahol akkor fogadok valakit, amikor csak akarok és nincs látogatási időhöz kötve. Vágytam már erre, arra, hogy láthassam Pablot és Martat, hogy ejtőzzek egy kicsit a medence partján, hogy egyszer normálisan is a barátaimmal lehessek. Igen, erre volt szükségem eme hosszú, unalmas és gyógyszerszagú épületben töltött kínkeserves napok után, de ahogy az lenni szokott, ez abban a pillanatban elromlott, amint kiléptem, pontosabban kitoltak a kórház ajtaján. De csak sorjában.
Amikor felkeltem, egyből mosoly terült az arcomra, boldog voltam, hogy elhagyhatom ezt a steril és kényelmetlen helyet, és erre még rátett egy lapáttal a családom, illetve Marquezék látogatása, sőt még Danny Kent is benézett, habár egy pillanatra megilletődött a sok ember láttán, de azért kedves volt tőle, ahogy a kedvenc csokim is, amit hozott. Ezen egy kicsit meglepődtem, mert egyáltalán nem említettem neki, melyik fajtát szeretem, állítása szerint ráhibázott.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött a brit.
- Sokkal jobban érezném magam, ha nem kellene még egy ideig ágyhoz kötve lennem. - magyaráztam, mire nemcsak ő, hanem a Marquez fiúk is és Sara is felnevetett.
- Meddig kell viselned a fekvőgipszet?
- Úgy egy-másfél hétig körülbelül. - tanakodtam próbálva visszaemlékezni az orvos szavaira. - Örülnék, ha előbb levennék.
- Elhiszem, de sajnos ez már csak ilyen. - mosolyodott el féloldalasan, ami eléggé ragadós volt.
- Ó, hogy az a... - ciccegett Alex az ablakon át az utcára meredve.
- Mi az? - kérdezte Sara és ő is odapattant a bátyja mellé, majd Marc is.
- Ezek is jókor jelennek meg. - állapította meg a legidősebb Marquez is.
- Kik? - kíváncsiskodtam.
- Nem fontos. - tagadta Sara és bement anyuhoz a fürdőbe, aki az ottani holmijaimat szedte össze. Na, ja, a hét közepén Dr. Mir megengedte, hogy kikeljek az ágyból, így megtehettem, hogy jobban szemügyre véve magam, rendbe szedjem a külsőmet és amennyire a helyzet engedi felfrissítsem magam.
- Talán Mary vagy Carlos jött vissza? - tippeltem remélve, hogy a válasz nem lesz. Nem akartam egyiküket sem látni.
- Nem. - felelte a lány, amitől megkönnyebbültem. - Miért?
- Nincs energiám hozzájuk, ennyi. - vontam meg a vállamat az egészet semmiségnek tekintve.
- Szerintetek, ezt eltehetem emlékbe? - jelent meg a fürdőszoba ajtajában Becca egy kisüveg szappant tartogatva.
- Kicsim, ugye tudod, hogy ez nem szálloda? - szólt utána anyu és a húgom arckifejezését látva elnevettük magunkat. - Inkább segíts a nővérednek, ezt pedig tedd vissza a helyére! - utasította kedvesen, burkoltan célozva arra, hogy mindenki más is hagyjon kicsit magunkra, ugyanis én továbbra is a kórházi pizsamában voltam és fel kellett öltöznöm, hogy a papírok aláírásával máris távozhassak. Szerencsére a fiúk értették, és kimentek a szobából, bár annyit még elcsíptem a beszélgetésükből, hogy valahogy rá kéne bírni őket, legalább addig hagyjanak békén, amíg felépülök, ám arról nem esett szó, kiknek és miért kell békén hagynia. Legalább is addig még fogalmam sem volt róla.
- Készen állsz? - csapta össze a tenyerét Sara, aztán hirtelen észbe kapott, mintha valami rosszat mondott volna. - Mármint... na, nem úgy értettem... Bocsi... - mentegetőzött, de igazság szerint nem vettem magamra.
- Nem gáz. - nyugtattam meg. - Tekintsük egy szörnyű poénnak.
Egyébként a készülődés számomra egy szenvedéssel ért fel. Tény, az elmúlt napokban kaptam fájdalomcsillaítót, de még így is néhol fájt az oldalam, akárhányszor felemeltem a karomat, csak úgy húzódtak az izmaim, és a kötés alatt a bordáim. Szóval mire sikerült felvennem egy átkozott felsőt, szükségem volt pár percre, amíg sikerült minimalizálni a sajgást. Ezután jöhetett a nadrág, ami már más tészta volt. A gipsz miatt csoda, hogy egyáltalán rám jött. Jó, mondjuk, nem volt olyan vészes. Csak azért úgy elég nehéz bármit is magadra aggatni, ha az egész lábadat az a fehér forma borítja, de szerencsére sikerült, végül Sara és Becca elkezdhette a kicsinosításom, amit nem akartam. Semmi kedvem nem volt úgy elhagyni a helyet, mintha épp a kifutóról léptem volna le, ahol minden modell tökéletes. Pusztán minél előbb meg akartam szabadulni az itt töltött napoktól, ám erre még nem volt lehetőségem, amíg Dr. Mir meg nem érkezett a zárójelentésemmel.
- Hogy vagy ma reggel, Vicky? - kérdezte kedvesen az orvos.
- Mint akit nyúznak. - sandítottam Sarara, aki épp a hajammal bíbelődött és elég gyakran meghúzta, ezen persze a doki csak kuncogott egyet.
- Meghoztam a papírokat, amiket alá kellene írni. - emelte fel a mappát, amire anyu le is csapott. Természetesen ügyvédként minden fontos iratott szeretett alaposan átnézni. - Azt javaslom, hogy az elkövetkezendő időben kérd meg a szüleidet, hogy rendezzenek be neked egy szobát valahol a talajszint közelében. - mondta.
- Már megtettük, doktor úr. - szólt közbe anyu egy pillanatra felnézve a lapokból.
- Ezt örömmel hallom. - bólogatott az orvos. - Akkor nincs más hátra, mint a rehabilitáció, ami néhány héttel is elhúzódhat a tervezettnél, tekintve a sérüléseidet.
- Értem.
- De egyelőre pihenned kell! - adta parancsba. - Ez fontos a zúzódásaidat figyelembe véve és a törést. - nézett a jobb lábamon éktelenkedő "díszre". - Minden esetre felírok neked egy fájdalomcsillapítót, amit csak szükség esetén vegyél be, és ha bármi gond van, gyere el.
- Rendben. Köszönöm. - néztem rá hálásan.
- Mikor kell jönnie rehabilitációra? - érdeklődte anyu.
- Egy hét múlva szeretném, ha bejönne egy rutinellenőrzésre. - felelte Dr. Mir. - Akkor megnézzük milyen mértékben történt gyógyulás, és akkor megbeszéljük az időpontokat, amikor meg kell jelennie a foglalkozásokon. Addig is megkeresem a megfelelő terapeutát, aki mindenben segíteni fogja.
- Rendben, doktor úr. - fogott vele kezet anyu. - Akkor egy hét múlva.
- Minden jót addig is, Vicky. - köszönt el tőlem is Dr. Mir, amikor a fiúk megérkeztek.
- Egy képet a haza meneteled örömére? - vette elő a telefonját Alex kisfiús vigyorral az arcán, és máris odatelepedett mellém, majd az ő példáját követve mindenki más is. Amint megfelelően elhelyezkedtünk, Alex már készítette is a képet, melynek végén úgy néztünk ki, mintha évek óta ismernénk egymást és hatalmas barátságban lennénk, holott a három fiút, Dannyt, Marcot és Alexet, csak pár napja ismertem, Sara pedig eddig sose tartozott a legjobb barátaim közé. Nos, aki meg igen, az sajnos elárult.
- Fotót csináltatok és még csak nem is szóltatok? - lépett be apu a kerekes székkel tettetett dühvel a szemében.
- Elnézést. - sütötte le a szemét Alex megbánóan. - De ha szeretnéd, csinálhatok rólad is egyet. - ajánlotta fel apu kiengesztelésének céljából. - Vagy rólad és Vickyről. Ahogy szimpatikusabb. - tette hozzá sietősen a mi szórakoztatásunkra.
- Ha lehet, az utóbbit választanám. - szállt be apu is hülyülésbe. - Köszönöm, Alex.
- Igazán nincs mit. - legyintett a kisebbik Marquez fiú talán kicsit túl is játszva magát, míg a bátyja átsegített a székbe.
- Jó így? - emelte rám a tekintetét Marc, amiben ilyen közelről nézve volt valami ismerős, csak nem tudtam, mi.
- Igen.
Miután elhelyezkedtem, Alex készített apuról és rólam egy képet, amit aztán el is küldött nekem. Nem is tudtam, hogy ismerősök vagyunk face-n, vagy hogy megvan neki a számom. Bár ki tudja, az elmúlt pár napban eleget voltak itt mindannyian, így elképzelhető, hogy megadtam nekik az elérhetőségemet, csak hirtelen kiment a fejemből, esetleg valaki más árulkodott az adataimról. Természetesen egyáltalán nem bántam meg. Amint megosztottuk egymás között ezt a pillanatot, apu a kezébe vette az irányításomat, és kivételesen szó szerint. A folyosóra érve azonban igen csak sietősre váltott, szinte úgy kanyargott velem végig az emeleten, mintha ő is beállt volna gyorsasági motorversenyzőnek. Csoda, hogy nem repültem ki a kocsiból. A lifthez érve emiatt kissé morcosan néztem rá, sejtelmem sem volt, miért lett ennyire sürgős, hogy eltávolítson az épületből. Ó, és ha ez nem lenne elég, a következő pillanatban ismét gőzerővel tolni kezdett a lépcsőház irányába, ahol aztán kivett a székből, majd leszaladt velem a negyedikről a többiekkel a nyomunkban, ám amikor kiértünk a fiúk egyszerűen felszívódtak. Felfogni se volt időm, mi történt, mert a következő pillanatban már a kocsiban voltam.
- Mi volt ez? - fordultam körbe a kocsiban ülők között, de egyikük sem válaszolt. - Miért kellett így rohannunk, apa? - szegeztem neki az újabb kérdésemet. - Miért nem mehettünk ki elől, mint a normális emberek, ahelyett, hogy hátul "osontunk ki"?
- Nyugodj meg, kicsim! - simította meg a karomat anyu. - Tudod, apádat mostanság üldözik az újságírók az El Dragónnal kapcsolatban.
- A mivel kapcsolatban? - értetlenkedtem.
- Vagy szimplán megtudták, hogy fiúk is ott vannak. - túrt bele a hajába idegesen Sara figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- El Dragón? - kérdeztem megint.
- Igen, az új éttermem. - húzta ki magát büszkén apa.
- Vagy úgy. - nyugtáztam. - Megnézhetem? - csillant fel a szemem és a hasam is egyszerre.
- Pablo. - szólt előre a kedvenc sofőrömnek.
- Igenis, uram. - bólintott vidáman a férfi és az említett étkezde felé vettük az irányt.
Útközben mindannyian meséltek nekem a megnyitóról. Képeket és videókat mutogattak, amiken felettébb remekül szórakoznak, ráadásul nélkülem. Habár néha észrevettem valami számomra különöset. Az egyik fotón, mintha magamat láttam volna fehér ruhában, lófarokba kötött hajjal Danny Kent társaságában, miközben kifejezetten remekül érezzük magunkat egymás környezetében, talán túlságosan is kiválóan. Aztán jött a következő kép, amin meg már Carlosszal táncolok mélyen a másik szemébe nézve, várva a pillanatot, hogy lépjen valamelyikünk, de nem történt semmi. Ettől lelkiismeret furdalásom támadt. Meglehet, túl korán ítéltem el Carlost, míg én épp a szeme láttára csókolóztam mással, aki nem ő volt. Ilyen nincs.
- Basszus. - hallottam meg Sara suttogását. Úgy látszik, rájött, észrevettem a fotót. - Nézd, Vic, ez nem...
- Tényleg nem az, aminek látszik. - magyarázkodott Becca is. - Ez csak... - töprengett a húgom.
- Csak egy vicc. - fejezte be Sara. - Tudod, photoshop.
- Photoshop? - csodálkoztam.
- Igen. - villantott felém egy hamis mosolyt Sara.
- Kíváncsiak voltunk, hogy festenél Danny mellett. - nevette el magát Becca is. - Úgyhogy kicseréltünk téged Maryvel.
- De közel sem mutatsz olyan jól mellette, mint Carlos mellett. - simította meg a karomat Sara.
- Na, ki éhes? - szólt közbe apu mielőtt bármit mondhattam volna. Mindegy is, valamilyen szinten megnyugodtam, viszont ez a tényen mit sem változtat, hogy a srác megcsalt.
- Én. - mondta anyu, majd kiszállt a kocsiból, amint Pablo kinyitotta az ajtót, őt követve mindenki más is így tett.
Ám amikor már mindannyian az autó mellett voltunk, azonnal megrohamoztak minket az újságírók, olyanokat kiabálva, mint "Ott van." "Siessünk, mielőtt bemegy." és ehhez hasonlókat. Először azt gondoltam, biztosan apu miatt, akit anyu állítása szerint, folyamatosan zaklatnak a riporterek az étteremmel kapcsolatban, de amint odaértek, teljesen ledöbbentem.
- Vicky, várhatóan mikor térsz vissza a pályára? - kérdezte az egyik. Milyen pályára?
- Hány versenyen kell nélkülöznie téged a csapatnak? - kontrázott a másik. Csapatnak? Miféle csapatnak?
- Ki fog helyettesíteni téged? - tolta az arcomban a mikrofonját a harmadik. Mi van?
- Még így is látsz esélyt a világbajnoki címre? - firtatta a negyedik. Világbajnoki cím? Mégis miről beszélnek ezek? - Válaszolnál a kérdésekre, Vicky?
- Én... - nyitottam a számat. - Én... - próbálkoztam alaposan felkeltve a firkászok figyelmét. - Nem értem, mit mondanak. - fejeztem be, mire mindannyian felnevettek.
- Nemcsak kiváló versenyző, de ugyanakkor titokzatos is. - jegyezte meg szórakozottan az ötödik. - Tervezed, hogy ellátogatsz a versenyekre? Hogy támogasd a testvéreidet? - fürkészett tovább azzal a kíváncsiskodó tekintetével. A testvéreimet? Tudtommal csak egy húgom van.
- Kérem, hagyják egy kis időre magára! - mondta nekik Pablo miközben igyekezett eltakarni, amíg apu próbált betolni az épületbe.
- Jó, de... - furakodott az egyik rámenős riporter. - Vicky. - szólt utánam, ám abban a percben mást sem akartam, mint eltűnni onnan. - Vicky. - hallottam meg ismét a nevem.
- A kisasszonynak nyugalomra van szüksége. - csitította őket Pablo, viszont akkor már bent voltunk az étteremben, a sofőr pedig felöltötte a testőr szerepét, kint tartva a tolakodónak számító embereket.
- Miről zagyváltak ezek? - mutattam az ajtó felé, ahol továbbra is ott szobroztak a firkászok és készítették a fotókat.
- Semmiről. - rázta a fejét anyu. - Tudod, milyenek ezek. Szeretnek kombinálni mindenfélét. - legyintett. - Ne is törődj vele, kicsim!
Már hogyne törődnék vele, amikor az én életemről van szó? Amikor hirtelen lett mindenki olyan fura velem szemben, amitől úgy érzem, teljesen felfordult körülöttem a világ? Mintha álmomban egy másik dimenzióba csöppentem volna, ahol Victoria Ross egy másik ember lenne. Egy olyan személy, aki soha életében nem volt. Egy olyasvalaki, akinek a létéből egyik pillanatról a másikra eltűnt a nyugalom, amit az orvos kötelezően előírt. És aztán az a sok hadoválás, meg a rohanás. Mi van, ha a kórházból se apu miatt kellett kimenekülnünk, hanem miattam? Na, meg a képek és a videók, meg a photoshoppos sztori, amivel a húgom és Sara próbált megetetni? Igen, így van, megetetni. Továbbra sem hiszem, hogy pusztán ki akarták próbálni, hogyan festenék Danny Kent mellett. Ahhoz túlságosan is életszerű volt az egész. Aztán ezek a cikkezők. Honnan tudták a nevem, és miért kérdezgettek tőlem olyasmit, amihez semmi közöm, hanem sokkal inkább Sarahoz illik? Ez egyszerre túl soknak tűnt nekem, és ha bárkinél rákérdeztem, mindig csak mellébeszélést kaptam cserébe, ahogyan a "ki az a Victoria Marquez?" kérdésemnél is. Apropó ő. Ebéd közben egy csomóan odajöttek hozzám egy közös képért vagy autogramért mondván én vagyok Victoria Marquez, amikor meg azt mertem nekik mondani, összetévesztenek vele, egyszerűen kiröhögtek, hogy ne vicceljek már. Eszemben se volt, viszont a sokadik ilyen eset után, megelégeltem és megkértem Pablot, hogy vigyen haza. Nem bírtam tovább. Besokalltam a tömegtől, hogy egy olyan lánynak néznek, aki nem én vagyok. Tény, tudok motorozni, és el szoktam járni edzeni, de az még nem ok a túlzott figyelemnek, amivel megillettek.
- Minden oké, Vic? - zökkentett ki a gondolataimból apu.
- Nem, semmi sincs rendben. - csattantam fel egyből. - Válaszokat szeretnék.
- Elhiszem. - nézett rám aggódó tekintettel. - De nem lehet.
- Miért nem?
- Mert most pihenned kell és nem szabad felizgatnod magad. - nyomott egy puszit a fejemre és visszament a dolgozójába. Csodás.
- Hallo. - szóltam bele a telefonomba, ami már legalább öt perce csengett.
- Beszélhetnénk? - hallottam meg Carlos hangját. Nem akartam csevegni vele. Most nem.
- Legutóbb se mondtál semmit. - szegeztem neki a kijelentésemet. - Jelenleg miért lenne másképp?
- Váratlanul ért a feltételezésed. - röhögte el magát.
- És nem volt igaz? - fontam keresztbe magam előtt a karomat.
- Nem. - válaszolta hihetőnek tűnő hanghordozással, és ha nem ismerném annyira, el is hittem volna neki.
- Hogyne. - forgattam meg a szememet. - Csak te ne kamuznál nekem. - sütöttem le a szemem sírással küszködve. - Mire jó az mindenkinek, ha titkolózik előttem?
- A te érdekedben.
- Miért? - szipogtam.
- A felépülésed miatt. - halkult el és tisztára kiérződött a szavaiból a féltés. - Ne sírj, kérlek!
- Bárcsak olyan könnyű lenne. - töröltem meg az orromat.
- Hjó. - sóhajtott megadóan. - Az elmúlt pár hónap mindkettőnk számára elég zűrös volt. - kezdte a mesélést, amitől úgy éreztem, végre feljebb jutok a mélységből. - Emiatt pedig a kapcsolatunk se működött úgy, ahogy kellett volna. Egyáltalán nem voltunk együtt.
- Nem?
- Nem.
- Szakítottunk? - igazítottam meg a pulcsimat magamon.
- Igen. - mondta ki félve. - És igen, elismerem, lefeküdtem Maryvel.
- Remek. - dünnyögtem.
- Egyáltalán nem az. - vágta rá gondolkodás nélkül. - Utálom magam, amiért belementem, és ahogy még jó páran.
- Tessék? - ráncoltam össze a szemöldökömet. - De akkor az azt jelenti, hogy...
- Mary nem valószínű, hogy tőlem vár gyereket. - fejezte be helyettem. - Miután erre rájöttem, úgy éreztem már túl késő visszaszereznem téged.
- Te teljesen megőrültél? - csendült fel Sara dühös megnyilvánulása.
- Most miért? - vitatkozott vele Carlos. - Előbb-utóbb úgyis rájön.
- Boccs, Vic, de a palid nincs igazán magánál. - közölte a lány és egyszerűen kinyomta a készüléket. Na, ez kezd érdekes lenni.