Titkok és Hazugságok II.

14. Elfeledett hónapok /Vicky szemszöge/

Sötétség, csend, olykor felzendülő vészjósló zajok, egy száguldó autó, végül egy csattanás és megszűnik minden. Újra és újra lejátszódik a fejemben. Mint egy rémálom, amiből soha nem tudok felkelni. Ismét megszállja az elmémet, kísért, akár egy szellem, egy démon, melynek a lelkemre fáj a foga, ami állandóan hívogat, nyájasan becézget, hogy aztán magával rántson a mélybe. Ám ekkor meghallok egy ismerős hangot, miből az aggódás, a féltés és a szeretet hármasa érződik, minek ereje sokkal hatalmasabb, mint a lidércemé. Egy hang, mely arra kér, legyek erős, tartsak ki, maradjak vele, nem akar elveszíteni. Akkor tudatosult bennem, valószínűleg Carlos hangját hallom, ami képes felülemelkedni mindenen, fényként átszáguldani a sötétségen. Aztán egy érintés, ami kiszakít ebből a káoszból és visszaránt egy a meg nem szűnő, állandó csipogással tarkított valóságba. Nem tudtam, honnan jön, vagy hogy épp mi adja ki. Fogalmam sem volt a környezetemről, arról, hol is vagyok valójában. Képtelen voltam érzékelni bármit is, mert az az idegesítő kis lárma mindent elnyomott, egyet kivéve. Carlos lágy, kellemes hangját, mely által a nevem új értelmet nyert. Kinyitottam a szemem, de a fény túlságosan is elvakított. Az a fehérség, akárcsak a menny, melynek kapuja alig egy lépésre van tőlem, egyszerűen sugárzott. Ragyogott, mint egy glóriát alkotva a spanyol fiú feje felett, kinek arca csupa boldogságot és reményt árasztott. Olyan féltéssel nézett rám, akár egy angyal. Az én őrangyalom, aki soha nem hagyja, hogy valami bajom essen.
- Álmodom? - kérdeztem alig hallható, csodálkozó hangon.
- Vicky. - mondta ki kedvesen csengve a nevemet, miközben kezemet fogva megpuszilta azt. - Nem is sejted, mennyire aggódtam miattad. - csuklott el a hangja, míg megsimította az arcomat.
- Mi történt? - érdeklődtem megpróbálva felülni, ami nehezemre esett.
- Maradj csak! - nyomott vissza Carlos az ágyra. - Baleseted volt. - válaszolta meg kérdésemet, ám nekem nem rémlett semmi az esetről. Gondoltam, talán még túl kába vagyok az emlékezéshez.
- Baleset?
- Igen. - bólintott továbbra is féltéssel teli tekintettel, összekulcsolva az ujjainkat. - Csak remélni tudtam, hogy minden rendben lesz veled. - hajolt kicsit közelebb hozzám, amitől szívem egyre hevesebben kezdett verni, melynek jelét egy sokkal intenzívebb csipogás jelezte. Talán akkor tudatosult bennem először, hogy kórházban vagyok, néhol szúró fájdalmak közepette, begipszelve és bekötve. A fejem sajgott, lüktetett, mintha az agyam ki akarna törni az azt körülvevő burokból. Carlos látva eme fájdalmat az arcomon elvett az éjjeliszekrényről egy tablettát, majd az ott lévő vízzel együtt a kezembe adta.
- Vedd ezt be! - utasított udvariasan. - Addig szólok egy nővérnek, hogy magadhoz tértél. - nyomott egy puszit a fejemre és elindult az ajtó felé.
- Carlos. - szóltam utána, mire megfordult. - Ugye, visszajössz még?
- El sem mozdulok mellőled. - rázta meg a fejét mosolyogva, amitől elpirultam, ám amint újra visszanéztem a bejáratra, ő már ott sem volt. Legalább visszajön. - gondoltam magamban vidáman a takarómmal babrálva, amikor egy lágy szellő meglengette a függönyt ezzel virágillattal betöltve a szobát, így újra felnéztem.
A szobát virágok százai lepték el. A rózsától kezdve az orchideán át, a liliomig, minden ott volt egy-egy csokorba foglalva. Fogalmam sem volt, kitől vagy kiktől érkeztek, de az biztos, hogy nem nekem szánták. Az egyik üzenetet elolvasva, Victoria Marquez nevére szólt. Nem tudtam, ki ő, még ha a névrokonom is, de abban biztos voltam, hogy az a lány, nem én vagyok. Sőt már az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg Sara Marqueznek szánták, pusztán csak rosszul emlékeztek a nevére. Elvégre ő sokkal népszerűbb, mint én valaha voltam, ő mindenben benne van, amiben én nem. Tagja minden iskolai klubnak, a diákönkormányzatnak, a pom-pom csapatnak, és olyan adottságokkal van megáldva, amiről más lány csak álmodhat. Nem hiába ő a legnépszerűbb csaj a gimiben. Mindenki oda és vissza van érte, a hozzám hasonló stréberek, a focicsapat tagjai, a tanárok, nincs olyan ember, aki ne lenne a megszállottja. Elképzelhető, hogy ezt a rajongást a testvéreinek köszönheti, akik történetesen a tavalyi év gyorsasági motoros világbajnokság legkisebb és legnagyobb kategóriájának győztesei, vagyis Marc és Alex Marquez. Gondolataimból az ajtó nyitódása szakított ki. Egy orvos és egy ápolónő lépett be, az utóbbi egy kartont szorongatott a kezében és szorgosan jegyzetelte a doki szavait, amiből jóformán semmit nem értettem. A doktor megvizsgálta a fejemet, megnyomkodta az oldalamat, amitől az mégjobban fájt, mint nyugalmi állapotban, aztán megnézte a begipszelt lábamat, ami nem igazán volt fényes helyzetben. Az ujjaim teljesen elgémberedtek, és ha megmozdítottam őket, akkor az egész végtagom hasogatni kezdett, de a bogyónak hála alig éreztem. A kórházi dolgozók távozásával visszatért Carlos egy tasakkal és egy üveg vízzel a kezében.
- Hogy érzed magad? - ült le mellém rám helyezve a zacskót, ami frissen sült kakaós csigát tartalmazott.
- Valamivel jobban. - derültem fel kissé, majd megfogtam a kezét. - Főleg, hogy itt vagy.
- És nemcsak én. - puszilta meg ismét a kezemet. Abban a pillanatban nyikorogni kezdett az ajtó és megláttam a szüleimet és Rebeccát. Nem hittem a szememnek, hogy azok az emberek, akik számára mindennél fontosabb a munka vagy a vásárlás, most itt vannak mellettem, ahogy egy igazi családhoz illik, ami számomra furcsa látványt keltett, az meg pláne, hogy a húgom megölelt, pedig sose szokott.
- Jöttünk, ahogy csak tudtunk, kicsim. - cirógatta meg anyu az arcomat. - Amint megtudtuk, mi történt veled, már indultunk is. - mesélte, én pedig a mellettem ülő fiúra sandítottam. - Carlos értesített minket, hogy kórházba visznek.
- Ó. - tátottam el a számat. Ezek szerint nemcsak képzeltem, hogy hallottam a hangját, ami a megismerkedésünk óta hatással van rám, ahogy az egész lénye, és amióta észrevett meg főleg.
Örültem a családom látogatásának, még akkor is, ha olykor megszólalt a telefonjuk. Anyu persze mindig kinyomta, és inkább ki is kapcsolta, ám apu egy idő után kénytelen volt felvenni, mivel az új étterméből hívták. Nem is tudtam, hogy megint nyitott egyet. Jó, mondjuk néhányszor volt róla szó, hogy fel fog vásárolni egy a lassan a csőd szélén álló étkezdét, amit aztán egy kellemes hangulatú, családias, mégis modern hellyé alakít, olyanná, ahova a fiatalok is szívesen beülnének esténként. Már nem egy ilyen ebédlője van, melyek megnyitója mindig óriási felhajtással járt, és azóta is tökéletes a hírnevük. Csodálom, hogy most nem történt ekkora nyüzsgés körülötte, vagy csak nekem nem tűnt fel. Na, mindegy. A kiszolgáló egység miatt apunak sajnos el kellett mennie, de megígérte, amint végez, benéz hozzám. Azonban az ő távozásával érkezett egy újabb látogatóm, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is önszántából meglátogatna. Különösen, mert Sara Marquez nem épp a legjobb barátnőm. Amikor csak tehette, megalázott, megbántott, kigúnyolt, és magasról tett az érzéseimre, ám most itt van, és úgy tesz, mintha az elmúlt négy év meg se történt volna.
- Jól áll az a hajpánt. - jegyezte meg vigyorogva, én pedig a fejemhez kaptam, amin ott éktelenkedett a kötés. - Hogy vagy? - ült le a másik székre, és valami azt súgta, valóban érdekli, mi van velem.
- Jobban. - feleltem őszintén. - És te? Hogyhogy eljöttél?
- Minden nap itt volt ő is. - válaszolta Carlos. Ez az új információ meglepett.
- Így igaz. - helyeselt Sara is. - Míg az állítólagos legjobb barátnőd egyszer se tette be hozzád a lábát. - közölte, mire kérdőn néztem rá, ahogy a barátomra is, aki a fejét csóválva jelezte neki, ne most kezdjen bele.
- Lemaradtam valamiről?
- Tudod... - kezdte Sara a fejét vakargatva. - Mostanság nem jöttök ki olyan jól.
- Miért?
- Kissé féltékeny rád, amiért mindened megvan. - magyarázta Carlos. - És ezért mostanság hajlamos a rosszra.
- Ó. - tátottam el a számat ismét. Egyszerre lepett meg és ijesztett meg, hogy a legjobb barátnőm képes lenne belekeveredni valamibe, ami árthat neki vagy másnak. Úgy éreztem, beszélnem kell vele. Tudatni akartam vele, hogy feleslegesen féltékeny rám, mert engem az a sok drága dolog, amivel apu elhalmoz, egyáltalán nem boldogít, nem változtat meg, hiszen én én vagyok és az is maradok. Az a lány, aki a gimi kezdete óta a legjobb barátnője, akire mindig számíthatott bármiben, sose hagytam cserben és ezután sem fogom. Azonban tervemet se Sara, sem pedig Carlos nem díjazta, mivel állításuk szerint abból nem sülne ki semmi jó, sőt inkább csak rosszabb lesz, és nem akarják, hogy összetörjek. Nem értettem, miért mondják mindezt, elvégre hármójuk közül Mary volt az, aki minden pillanatban mellettem volt, nem ők, akik általában keresztül néztek rajtam vagy épp kigúnyoltak. Feltétlenül attól, hogy most Carlos velem van és szeret. Ha meg jobban belegondolok, akkor legalább emiatt hagyná, hogy beszéljek vele, ám ő inkább pont ezért akarna megkímélni. - Kérlek.
- Jó, rendben. - adta meg magát Carlos. - Megkeresem.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan, ő pedig egy puszit nyomva a arcomra. Ajka éppen csak súrolta az enyémet, de mindez elegendő volt ahhoz, hogy egy elég intenzív áramot vezessen végig a testem legeldugottabb pontjain sorra felrázva azokat. Ám mire felocsúdtam ebből az állapotból, ő már elment. - Hjajj. - sóhajtottam a zárt ajtót fixírozva. Egyszerűen nem bírtam betelni vele, a szerelmével, a ténnyel, mely szerint még mindig velem van, és csak bízni tudtam benne, hogy ez az egész nemcsak egy szép álom, amiből ha felkelek, esetleg már nem lesz mellettem. Hinni akartam, hogy ez maga a valóság. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elveszítsem.
- Boldoggá tesz? - érdeklődött Sara mosolyogva.
- Teljesen. - feleltem őszintén. - És remélem, én is őt.
- Csak rá kell nézni, Vicky. - simította meg a karomat. - Még soha senkit nem láttam így aggódni valaki miatt, mint őt.
- Aggódott? - kerekedett el a szemem.
- Nagyon is. - bólintott. - Minden áldott nap itt volt melletted, és csak akkor ment el, ha szükséges volt, egyébként meg az éjszakákat is hajlamos volt itt tölteni.
- Komolyan?
- Komolyan. Látszik rajta, hogy teljes szívéből szeret, nem úgy, mint... - hallgatott el egy pillanatra.
- Nem úgy, mint? - kíváncsiskodtam folytatásra ösztönözve.
- Nem fontos. - legyintett. - A lényeg, hogy Carlos szeret és te is őt.
- Igen. - hajtottam le a fejem mielőtt észrevehette volna a lángoló arcomat, de valószínűleg így is észrevette, pusztán nem szólt semmit.
- Azt hiszem, telefonálok egyet. - mutatott az ajtó irányába. - Addig itt hagyhatlak?
- Nyugodtan.
Sara távozásával egyedül maradtam a virágillatos szobában. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem ilyenkor többnyire meg szokott enni az unalom, ám mielőtt még elhatalmasodhatott volna rajtam, bekapcsoltam a tv-t. Sikeresen elcsíptem a sporthírek végét. Épp Marc Marquezről beszéltek, aki a legutóbbi versenyen, az olasz nagydíjon, kiesett. Olasz nagydíj? Mennyi idő telt el, hogy már a hatodik futamnál tartunk? És mi lett a másik öt eredménye? Na, várjunk csak... Egyáltalán, milyen nap van? Kétségbe esetten kutakodtam a telefonom után, amit sehol nem találtam.
- Keresel valamit? - hallottam meg egy kevésbé ismerős hangot, amit mégis képes voltam archoz kötni. Félve fordultam az ajtó irányába, hát, ha csak a képzeletem játszik velem, de nem. Tényleg ő volt az, Sara legidősebb testvére, Marc Marquez. Ó, te jó ég. Ilyen nincs. Nem akartam hinni a szememnek, hogy valóban itt van a szobában, ott, ahol én is vagyok. Azt meg pláne nem, hogy hozzám beszél. Oké, Vicky, szedd össze magad és válaszolj neki, mielőtt idiótának néz és elrohan.
- A te... Telefonomat. - dadogtam, mint egy dinka. Lehet, annak is tűntem.
- Ami melletted van? - mutatott az éjjeli szekrényre, amin egy fekete iPhone 5S pihent.
- Ez tuti, nem az enyém. - fogtam a kezembe a tárgyat és nézegetni kezdtem. - Az enyém fehér.
- Talán mostanság lecserélted. - gondolkozott miközben leült mellém. Atyám. Közelebbről nézve sokkal helyesebb, mint képernyőn keresztül, és a teste... Jóformán vetekszik Carloséval. Jesszus, miket mondok, nem szabad, nekem van barátom, akit szeretek. Viszont akkor is, Marc Marquezről van szó. Na, jó, le kellene állnom, ami nehéz, hiszen ilyen nem minden nap történik egy rajongóval.
- Lehet. - értettem egyet vele a mellkasomban dübörgő szívvel. Pechemre az a fránya ketyere hangosabban kezdett csipogni, így a bajnok is észrevette a "romló" állapotom.
- Nyugi. - mosolyodott el halványan, amitől valami fel nem fogható érzés tört rám. Semmihez nem tudtam hasonlítani. Különös volt és intenzív, mégse annyira, mint ami Carlos közelében fog el. Ez valami más volt, kellemesen más.
- Oké. - sóhajtottam, amitől a pulzusom is normalizálódott.
- Jól van, Sara. - nyitott be egy másik fiú, aki meglepetésemre Alex Marquez volt. Csípjetek meg! - Szia, Vicky. - üdvözölt vidáman, ami kissé sokkolt. Honnan tudja a nevem? Sara mondta volna el neki? Meglehet. - Hogy érzed magad? - foglalt helyet a testvére mellett.
- Kómásan. - nevettem fel kínosan.
- Meg lehet érteni. - mondta együtt érző hangon.
- Egyébként az előbb rólad beszéltek. - fordultam Marchoz továbbra is a híreket figyelve.
- És mit mondtak? - kérdezte félve.
- Hogy kiestél. - húztam el a számat. - Mi történt? - érdeklődtem, miközben beizzítottam az ismeretlen készülék képernyőjét, ami két okból is furcsa volt. Az egyik ok az volt, hogy június 2-a van, a másik pedig, hogy én voltam rajta miközben egy Hondán ülök a bajnok múzeumában. Ezt látva, azonnal lezártam.
- Baj van? - fürkészett Marc aggódó tekintettel, mire odaadtam neki a telefont. - Klasz kép. - dicsérte meg a fotót.
- Az, csak nem tudtam, hogy jártam ott. - vakargattam meg a fejem, amit rosszul tettem, mert sajogni kezdett. - És a mai nap? Nem akarom elhinni, hogy lemaradtam az érettségiről. - fakadtam ki. - Ez lehetetlen. - temettem a kezembe az arcomat és éreztem, ahogy a könnyeim is megindulnak. - Ilyen nincs. - szipogtam, és úgy tűnt kezd összeomlani a világ, amit még csak fel sem építettem. - Oda a jövőm.
- Ez nem igaz. - nyugtatott meg Alex.
- Hogyan? - pislogtam nagyokat.
- Nem maradtál le semmiről. - simította meg a hátamat Marc.
- Sara szerint kitűnővel végezted el gimit. - fogta meg a kezemet a kisebbik Marquez fiú. - És ha ő egyszer ezt mondja, akkor az úgy is van. Ne aggódj!
Valami azt súgta, igazat mond, bár elképzelni se tudtam, hogy Sara szokott rólam beszélni a testvéreinek, vagy ha mégis, akkor leginkább csak a saját stílusában, oly módon, ahogy általában megnyilvánul, ha rólam vagy Maryről van szó, ám némileg megnyugtatott, akárcsak a fiúkkal való kommunikáció. Örültem, hogy végre megismerhettem őket. Olyan bensőségesen viselkedtek velem, amit még a saját családomtól sem kaptam meg. Meglepett, mennyire odafigyelnek mindenre, amit mondok és aztán már csak akkor eszméltem fel, hogy teljesen átadom magam valaminek, valami furcsa köteléknek, ami hozzájuk fűz, míg nem az az érzésem támadt, mintha ez az egész megtörtént volna már, ugyanis fél órán belül, ha nem kevesebb, annyi mindent megtudtunk egymásról, sőt közelebb is kerültünk egymáshoz, mint még soha senkivel. Feltűnt, mennyire tájékozottak az életemről, a munkámról, amit a szerkesztőségben végzek, mely nem több mint fénymásolás, kávéfőzés és a sportprogram megírása. Hurrá. Néha jobban örülnék valami változatosságnak és akkor nem kérnék semmi mást. Természetesen ezt a fiúkkal is megosztottam, mire ők sokat sejtetően összenéztek. Úgy tűnt, valamit forgatnak a fejükben.
- Tényleg ennyire szeretnél egy új dolgot kipróbálni? - kérdezte Marc szemében egy különös csillogással.
- Igen. - bólintottam.
- Mennyire újat? - érdeklődött Alex.
- Annyira, hogy a kávén kívül mást is letehessek az asztalra. - dünnyögtem, a két Marquezből pedig kiszakadt egy kisebb nevetés annak ellenére, hogy nem viccnek szántam. Megforgattam a szememet, ami megakadt a virágokon. - Egyébként azt hiszem, ezek eltévedtek. - mutattam az éjjeli szekrényen lévő vázára. Ez az apró mozdulat elég volt ahhoz, hogy abbahagyják a szórakozást. Volt valami kimondhatatlan érzés az arcukon, olyasmi, mint a döbbenet, de annál kissé erősebb dolog. - Történt valami?
- Nem, semmi. - rázta meg a fejét Marc miközben az egyik csokorból kiszedett kártyát forgatta a kezében. - Szeretnéd, ha eltűntetnénk ezeket? - nézett körbe némi fájdalommal teli tekintettel, és ez nem tetszett.
- Nem. - sóhajtottam. - Csak más névre szólnak.
Ahogy az elkövetkezendő napokban minden ajándék. Sara és Carlos mindig egy újabb plüssfigurával és virággal állítottak be mondván, nekem küldték őket, ezt pedig nem tudtam, hova tenni. Hiába igyekeztem megfeledkezni róla, nem tudtam elvonni a figyelmemet arról a bizonyos névről. Fogalmam sem volt róla, ki az a Victoria Marquez, akinek ez a sok holmi érkezett. Amint rákérdeztem Saranál, terelni kezdett, ahogy mindenki más is. Ebben pedig az a legrosszabb, hogy a szüleim is. Egyszerűen elintézték annyival, hogy egy tehetséges motorversenyző, csak még nem fedezték fel, így nem igazán találni róla híreket, így ne is keressek rá.
- Tényleg ne törődj vele! - cirógatta az arcomat Carlos.
- De nehéz szemet hunynom a név felett.
- Elhiszem. - mosolyodott el halványan.
- Miért nem áruljátok el, ki ő?
- Mert nem lehet.
- Kérlek. - vetettem be kiskutya szemeimet.
- Mire kérsz? - hajolt közelebb bugyiszaggató félmosolyra húzva száját, amitől kihagyott a lélegzetem, és egy pillanatra el is feledkeztem az elmúlt percről. Carlos kisimított egy tincset az arcomból és a fülem mögé tűzte. Érintésétől a fülcimpámnál egy mindent felkavaró bizsergés keletkezett, szinte égett a terület, amihez hozzáért, majd ez a láng továbbvándorolt a testem minden egyes pontján. Alaposan feltüzelt, vágytam rá, a csókjára, ami végül nem következett be. Bosszúsan néztem rá, ami őt kifejezetten szórakoztatta. - Szörnyű vagy.
- Tudom. - vigyorgott még mindig, mire a mellkasába bokszoltam, ő meg egyre derűsebb lett.
- Napok óta ezt csinálod velem. - duzzogtam tovább.
- Édes vagy, ha durcizol. - közölte azzal az ellenállhatatlanul szexi mosolyával. Na, nem, ezzel nem vesz le most a lábamról. - Szeretem húzni az agyadat.
- Vettem észre. - fontam keresztbe magam előtt a kezemet. - Miért?
- Mert imádom nézni a reakcióidat, amik meghatározhatatlan örömmel töltenek el, különösen azért, mert miattam van. - mondta lágy, mégis csábító hangon, de a tudatalattim azt súgta, valami más is van a dologban, amiért nem hajlandó megcsókolni és ez a szemén is látszott.
- De? - kérdeztem folytatásra ösztönözve. Izgatta a fantáziámat ez a rejtély.
- De... - kezdte, amikor kinyílt az ajtó és megláttam Danny Kentet, akiről csak annyit tudok, hogy brit motorversenyző a Moto3-ban, ám sose rajongtam érte igazán.
- Sziasztok. - köszönt a pilóta csak úgy általánosságban, sőt Carlost egy szúrós pillantással is megajándékozta.
- Magatokra hagylak. - állt fel mellőlem a barátom. - Laters, baby. - súgta a fülembe. Leheletétől egy kellemes borzongás futott végig a fülem tövétől, a gerincemen át, egészen a gyomromig, ahol aztán egyre nagyobb vággyá alakult. Ezt észrevéve Carlos egy hosszú és forró csókkal jutalmazott, ebben a pár napban először. Teljesen beleszédültem, forgott velem a világ, elhomályosult minden. Totálisan lesokkolva éreztem magam a hirtelen villámcsapástól, ami egyenesen a szívemet találta el abban a pillanatban, amint az ajka az enyémet érte. Még a távozása után is ott volt körülöttem az a mágneses mező, mellyel az égi fény beborított eltompítva a külső zajokat, az elmémet, amiben ott hallottam Kent hangját a nevemet kiáltva.
- Vic. - legyezte meg a kezét az arcom előtt, ami visszahozott a jelenbe. - Jól érzed magad?
- Persze. - feleltem azonnal, de a zavaromat semmivel sem tudtam leplezni.
- Oké.
Percekig néma csendben ültünk a gondolatainkba merülve. Lövésem se volt, Danny merre járt, de az biztos, hogy nem itt. Már az is eszembe jutott, talán az iménti jelenet rázta meg ennyire, de aztán el is vetettem ezt az elméletemet, hiszen semmi közünk egymáshoz. Így, hogy oldjam a hangulatot, megpróbáltam némi beszélgetést kezdeményezni. Ezáltal sikerült visszaterelni a kórterembe és hozzám.
- Minden oké?
- Nem igazán. - felelte. - De nem akarlak fárasztani a problémáimmal. - eresztett el egy fáradt mosolyt. - Inkább mesélj te! Hogy érzed magad?
- Egész...
- Látni kívántál? - csörtetett be Mary erősen rágózva. Aztán teljesen felvillanyozva lépett oda Dannyhoz és megcsókolta, ami a pilótát alaposan megdöbbentette. - Szia, baby.
- Baby? - kérdeztük egyszerre a brittel.
- Nem is mondtad, hogy van barátod. - vettem kicsit számon kérőre a figurát, holott nagyon is örültem neki.
- Csak volt. - tolta el magától a barátnőmet Danny, akin észrevettem egy szokatlan dolgot. A hasa egy picit nagyobb volt a szokásosnál. Te jó ég.
- Jól látsz, Vicky. - szúrta oda keserűen Mary, amint meglátta az arckifejezésem. - Terhes vagyok.
- Ó. - kerekedett el a szemem.
- De nem tőlem. - morogta Danny, én pedig értetlenül néztem rá. Hogyhogy nem tőle, mikor ő a barátja? Nem stimmelt a dolog. - Nem igazán hűséges típus.
- Jajj, most az a kis kaland Carlosszal. - legyintett a szőke lány, mintha semmiség lenne. Pedig az minden volt, csak nem semmiség. Kis kaland Carlosszal? - Nem is mesélte neked? - tettetett meglepődést. - Milyen kár.
- Mi... Mikor volt ez? - fixíroztam a takarómat miközben azon voltam, hogy lenyeljem a torkomban lévő gombócot és imádkoztam, ne legyen igaz az állítása. Bíztam benne, hogy Carlos szeret, és sose csalna meg, főleg nem a legjobb barátnőmmel, mert azt hatalmas árulásnak éreztem volna.
- Lassan már négy hónapja. - véste bele a tekintetét az enyémbe. - Elege lett neki abból, hogy nem vagy hajlandó megadni neki mindazt, amire vágyott. Képtelen voltál felizgatni bármilyen formában, így megkeresett engem, és élvezte. - jött közelebb hozzám, amitől gyakorlatilag belepréselődtem az ágyba. Túlságosan is fájt, dühített az egész. Olyan volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna, és egy pillanat alatt eltűnt minden kellemes érzés, amit nemrég még Carlos közelsége okozott. Undorodtam tőle, ahogy Marytől is.