Titkok és Hazugságok II.

12. Emlékek sodrásában /Marc szemszöge/

"- Marc. - szólított kedvesen anyám a kanapén ülve, én pedig izgatottan szaladtam oda hozzá. - Add a kezed! - kérte továbbra is életvidáman, én meg csillogó szemekkel néztem rá, miközben a kezemet a tenyerébe helyeztem, amit aztán anyu ráemelt a gömbölyű hasára. - Érzed ezt?
- Ühüm. - bólintottam vadul vigyorogva, mikor ismét megmozdult a kicsi anyu pocakjában, amitől egy kicsit megijedtem.
- Ne félj! - simította meg anya az arcomat. - Meglehet, hogy számodra még ijesztő, de hidd el, egyszer majd szüksége lesz a húgodnak a nagy, erős és bátor bátyuskájára. - mosolygott rám biztatóan. - Megígéred nekem, hogy vigyázol rá?
- Megígérem."

Carlos hívása óta, miszerint Vickynek balesete volt és eszméletlenül szállítják kórházba, eme szavak jártak a fejemben. Dühös voltam magamra és a húgom exére is, amiért nem vigyázott rá eléggé, azonban ez valahogy elszállt, amikor megláttam az épület folyosóján ülve, szinte önkívületi állapotban. Egyfolytában magát okolta, amiért nem ment vele vagy nem indult el időben a húgom után, mert akkor most nem feküdne eszméletlen állapotban a műtőben. Az orvosok persze semmi biztosat nem tudnak Vicky állapotáról mondván csak a kezelőorvosa mondhatja meg, mi történt vele pontosan. Anyu emiatt kész ideg, amit meg lehet érteni, elvégre a lányáról van szó. Nem csoda, hogy képtelenség megnyugtatni, hiába mondjuk neki, hogy Vicky erős lány és minden rendben lesz vele, valamiért mégse akar hinni nekünk.

"- Minden rendben lesz, kicsim. - ölelt magához anyu, miközben az inkubátorban fekvő gyenge kishúgomat néztem. A könnyeim ellen küzdve figyeltem az apró, törékeny testét, amint különböző csövek állnak ki belőle. Megrémisztett a látvány, hiszen már akkor szerettem, pedig alig pár napja jött világra, és az a csöppség, aki a születésekor egy életerős csecsemő volt, egyik napról a másikra ennyire legyengül. Nem akartuk elveszíteni."

- Emlékezz vissza, anya! - guggoltam le elé és megfogtam a kezét. - Te is ezt mondtad nekem, mikor Sara ott feküdt az inkubátorban az életért küzdve, én pedig hittem neked. - mondtam, mire rám emelte tekintetét. - Most te is tedd ezt! - öleltem meg, míg igyekeztem visszafojtani a saját sírásomat.
- Van valami hír Vickyről? - hallottam meg Danny hangját.
- Még nincs. - felelte Alex. - Senki nem mond semmit.
- De mégis hogy...? - csuklott el a brit hangja. Szeme tele volt aggódással és félelemmel. Látszott rajta, hogy nem akarja elveszíteni a húgomat. Akkor vettem észre rajta igazán, hogy tényleg szereti Vickyt.
- Az én hibám. - szólalt meg Carlos, amitől Kent izmai megfeszültek. - Vele kellett volna mennem. Nem kellett volna hagynom, hogy egyedül induljon haza.
- Hát nem kellett volna. - állapította meg Danny a méregtől fortyogva. - De jobb lett volna, ha békén hagyod és nem mész a közelébe, mert akárhányszor felbukkansz, abból csak baj lesz.
- Viszont azt elfelejted, ha nem vagyok vele, most nem lenne ösztöndíja és a kórházban se lett volna időben. - indult meg Carlos a brit felé. - És te hol voltál ekkor?
- Fiúk, ne itt. - csitította őket apu. - Nézzétek, tudom, hogy nem kedvelitek egymást, de tekintettel lehetnétek Vickyre. Legalább miatta próbáljátok meg elviselni a másikat egy kis időre. - kérte apu, mire a két srác némileg lehiggadt.
- Dr. Mir. - vette észre Alex az orvost, amint felénk igyekszik, anyu pedig azonnal letámadta.
- Hogy van a lányom?
- Vicky mondhatni szerencsés lány. - kezdte a doki a testvérem kartonját nézve. - Az állapota stabil, belső vérzés nincs, viszont van néhány zúzódás a bordáin és a lába is eltört. - közölte az orvos, mire anyu némileg megkönnyebbült, de valami azt súgta, hogy ezzel még nem végzett. Igazam volt. - Azonban van valami, ami kissé aggaszt.
- Micsoda? - lépett oda apu anyuhoz.
- Ha jól megnézik, - vett elő Dr. Mir egy röntgenfelvételt Vicky koponyájáról. Nem egy szívderítő látvány, az biztos. - ezen a részen található némi elszineződés. - mutatott egy pontra a doki. - Ez az enyhe agyrázkódás miatt jött létre. - magyarázta.
- És? - türelmetlenkedett Carlos.
- Agyunk eme része felel az emlékeinkért, és Vicky esetében a sérülés következtében felmerül az amnézia lehetősége.
- Ezt hogy érti? - csattantam fel kicsit ingerültebben, mint terveztem. - Nem fog ránk emlékezni? - néztem rá félve, de az orvos nem felelt, anyuból pedig kitört a sírás, és ha apu nem tartja, akkor nagy valószínűséggel lerogyott volna a földre.
- Nyugodjon meg, asszonyom! - mosolyodott el Dr. Mir halványan. - Átmeneti dologról van szó. Az emlékei szép lassan vissza fognak térni, de ahhoz el kell telnie egy bizonyos időnek.
- Mennyi időt érint az amnézia? - érdeklődte Danny kicsit sokkos állapotban.
- Számításaim szerint úgy három-négy hónapot. - felelte a doki egy fájdalamas sóhaj kíséretében.
- Bemehetünk hozzá? - érdeklődte meg Alex.
- Nyugodtan. - bólintott az orvos, majd bocsánatot kérve elment.
- Ezt nem hiszem el. - temette a kezébe az arcát Danny.
- Sajnálom, haver. - tette a kezét a brit vállára Carlos.
- Te csak ne sajnáld! - fakadt ki Kent, holott Carlos nem tett semmi rosszat. - Ezt akartad, nem? Visszaszerezni őt. Csak gratulálni tudok. - rázta le a spanyol fiút és ott hagyott minket. Vickyt is.