Titkok és Hazugságok II.

16. Deja Vu

Nem tudtam, miért, de elég gyanakvóvá tett ez a hirtelen elköszönés. Valahogy nem stimmelt az egész. Na, meg az se, amit Carlos mondott. Tudtommal hónapok óta együtt voltunk és boldogok. Egyszer sem fordult elő, hogy ne tudtunk volna megbeszélni valamit, vagy ha veszekedtünk is, az se volt annyira eget rengető, hogy aztán szakítsunk. Itt valami másnak kellett lennie, de még csak gondolni se akartam arra, hogy megcsalt. Számomra teljesen abszurdnak tűnt, főleg a kórházban töltött napok után. Akkor valóban úgy éreztem, hogy Carlos szeret. Biztos voltam benne. Így maradt a második opció, hogy Mary csábította el, viszont ezáltal felmerült bennem a kérdés, miért nem volt képes ellenállni, ha tudatában volt, hogy az állítólagos legjobb barátnőm, hány pasival is volt, ám ismét az első variációra jutottam, amit továbbra is ki akartam zárni, mert annál jobban szerettem őt. Hinni akartam kettőnkben, a kapcsolatunkban, hogy ez a történet csak egy rossz álom, amiből, ha felébredek, nem lesz többé. És Sara? Kíváncsi voltam, mi dolga volt a barátommal, pláne azért, mert az elmúlt héttől eltekintve, sose bírták egymást. Most meg mintha puszipajtások lennének. Ez egyszerűen túl kaotikusnak tűnt. Szükségem volt egy zuhanyra, hogy kitisztítsam a fejem. Abban a pillanatban másra se vágytam, mint egy kis nyugalomra, egyedüllétre, hogy legalább néhány percre kiszabadulhassak ebből a fejetlenségből, ami körülvett. Ezt akartam, de az újabb kisebb sokra egyáltalán nem számítottam.
Marta segítségével bevánszorogtam a fürdőszobámba és míg nehezen, ám mégis sikeresen megszabadultam a ruháimtól, addig ő előkészítette a számomra szükséges dolgokat, utána pedig megkértem, hogy hagyjon magamra, mert meg tudom oldani egyedül is. Félve bár, de eleget tett ennek azzal a feltétellel, ha szólok neki, amennyiben szükségem lesz rá. Biztosítottam effelől, ezután megengedtem a csapot és a zuhanyrózsából áradó víz azonnal az arcomba hullt. Kellemes volt. Ellazított. Fátyolként ömlött a hajamra és a testemre, ügyelve arra, hogy a gipszemet ne nagyon érje a nedvesség. Kisebb-nagyobb sikerrel be is tartottam Dr. Mir utasítását. Amikor elkészültem, becsavartam magam egy törölközőbe úgy, hogy a lehető legkevesebb szúró érzés érje az oldalam, de akkor észrevettem valami szokatlant magamon, amitől felsikítottam.
- Vicky? - hallottam meg Carlos aggódó hangját.
- Ne gyere be! - kiáltottam vissza továbbra is a tetoválást vizslatva a lehető legjobban egyensúlyozva. No más. Ennyi volt csupán, mégis elegendő lett volna ahhoz, hogy az ájulás szélére kerüljek.
- Minden oké? - kérdezte az ajtó túloldaláról.
- Nem. - feleltem gondolkodás nélkül. - Vagyis igen.
- Vicky, ne szórakozz! - mondta.
- Nincs semmi... - közöltem, de akkor már késő volt. Benyitott, én pedig meztelenül álltam előtte.
Egyszerre dermettünk le, de mindketten más miatt. Én félelmemben és kínomban ösztönszerűen összezárva a pamutot, Carlos pedig szinte megbabonázva, mely aztán a semmiből átváltott éhséggé, amitől visszanyerte az állapotát. Talán túlságosan is, melytől eléggé zavarba jöttem. A kezdeti idegesség eltűnt, amint elindult felém. Akkor vettem észre igazán a vágyat és vágyakozást a szemében, mellyel elérte, hogy én is ugyanazt érezzem. Akartam őt. Ott. Helyben. A zuhany alatt. Érezni akartam vágyának fizikai megnyilvánulását, ajkait a testem minden egyes pontján. Kikészített a lassúsága. Magamon akartam tudni végre. Kívántam, nagyon is. Képes lettem volna érte bármire, elfelejteni a gyanúmat és a vele kapcsolatos káoszt. Tudatni akartam vele, megbocsájtok, csak végre hadd kaphassam meg, de továbbra se tett semmit. Kiélvezte zavarodottságom látványát. Talán szégyelnem kellett volna magam, amiért hagytam, hogy szinte csupaszon és vizesen lásson, de legbelül elöntött a boldogság, amiért valaki számára ennyire vonzó és szexi lehetek. Valóban annak éreztem magam és ez kellő bátorsággal ruházott fel. Elengedtem a törölközőt, hagytam a padlóra esni, ösztönözni akartam Carlost, addigra viszont ott állt előttem. Mélyen egymás szemébe néztünk közben az ujjaim vándorútra indultak a karján, amin csak úgy dagadtak az erek, amitől egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy a csúcsra kerüljek. A szeme ragyogásából ítélve ő is hasonlóképpen érzett és azt hiszem, ezt ezerszer jobban fokozta, amikor a kezem a tarkójához ért. Nem kellett tennem semmit, mert tekintete egyből a számra vándorolt és, mint egy sólyom, lecsapott rá. Perzselő és szenvedélyes csók volt, megbénította az érzékeimet, elérte, hogy a korábbinál erőteljesebben kívánjam, ami már-már kínzó fájdalommal töltött el. Észre se vettem, mit ügyködik a hátam mögött, bár eszembe jutott néhány pajkos lehetőség, ami csak izgalmasabbá tenné az egész együttlétünket, így hagytam.
- Nyújtsd ki a kezed! - utasított lágy, mégis parancsoló hangon, akárcsak Grey. Tettem, amit mondott egy pillanatra se szakítva el a pillantásomat az övétől. - Jó kislány. - dicsért meg, majd megfogta a kezemet és nyomott egy puszit a fejemre. Akkor jöttem rá, hogy csak a köntösömet adta rám. Sértődötten néztem rá.
- Élvezed, ha szórakozhatsz velem, ugye? - vágtam a fejéhez dühösen, de ő nevetett rajta.
- De még mennyire. - bólintott önelégülten, ám én továbbra sem viszonoztam derültségét. - Gyere, te kis méregzsák. - kapott fel szórakozottan és elindult velem a szobámba.
- Utállak. - boxoltam bele a vállába.
- Aha, és ezért ölelgetsz. - forgatta meg a szemét.
- Kapaszkodok. - javítottam ki. - Ölelgetés, micsoda feltételezés. Pff.
- Mondtam már, mennyire imádom, ha durcás vagy? - tett le az ágyamra vidáman.
- Meglehet. - motyogtam, mire ő megcsókolt.
- Na, kússz odébb!
Carlos közelsége és a vele való beszélgetés, vagyis nem, a fürdőben történtek alaposan elfeledtették velem a gyanakvásom. Az, hogy ott volt mellettem csak is azt bizonyította, hogy szeret. Az a törődés, lágy érintése, apró puszijai, amikkel időnként megajándékozott, mind-mind erről árulkodott és nem a bűntudatról. Ennek ellenére néhány dolog nem hagyott nyugodni.
- Baj van? - vizsgálta az arcomat Carlos.
- Mikor csináltattam tetkót? - kérdeztem, mire a barátom elröhögte magát.
- Igazán mutatós darab. - kacérkodott kioldva a köntös zsinórját.
- Most komolyan. - csaptam a kezére mielőtt bármit tehetett volna.
- Azt hiszem, a baleseted előtt nem sokkal. - felelte. - Miért?
- Csak érdekelt. - vontam meg a vállam szomorúan.
- Vicky. - fordította maga felé az arcomat.
- Miért szakítottunk? - szegeztem neki újabb kérdésemet, Carlos meg sóhajtva hátradőlt a párnámra kezével eltakarva az arcát. - Kérlek, áruld el!
- Hjajj. - sóhajtott. - Mert elkövettem egy óriási hibát.
- Mit?
- Nem álltam ki melletted, amikor kellett volna. - mondta megbánva. - Jóformán hagytam, hogy mindenki azt tegye veled, amit csak akar.
- Remek. - húztam el a számat. - És Mary?
- Egy hatalmas botlás volt, miután kidobtál. - nézett a plafonra. - Amit valószínűleg soha nem bocsájtok meg magamnak.
- Mert?
- Mert szerettelek, ahogy most is. - emelte rám tekintetét, miközben felült. - És épp ezért nem fogom újra elkövetni azt a hibát.
- Ezek szerint velem maradsz? - tátottam el a számat, melyre egyből lecsapott.
- Ameddig rám nem unsz. - válaszolta egy megnyugtató vigyor kíséretében, amitől leesett egy kő a szívemről.
- És mit csináltál Saraval? - kíváncsiskodtam elrontva a pillanatot.
- Semmi sem kerüli el a figyelmedet, mi? - rázta a fejét szórakozottan.
- Így igaz. - helyeseltem. - Szóval? - húztam el az "ó" betűt válaszra ösztönözve.
- Szóval. - nyúlt a farzsebéhez és elővett belőle a borítékot.
- Lefizetett? - vettem el tőle a papírt egy osotba arckifejezéssel.
- Nagyon vicces. - morgolódott, én meg kinyitottam. Két VIP jegy volt benne a június tizennegyedikei Katalán nagydíjra.
- Ez komoly? - vetettem rá csodálkozó pillantást.
- Igen.
- Köszönöm. - öleltem át boldogan.
És hogy mit is köszöntem meg neki? Nemcsak a jegyeket az itteni versenyre, hanem az elkövetekezendő hetet is, mert nélküle és Sara nélkül valószínűleg halálra untam volna magam. Ők ketten voltak azok, akik a napjaik nagy részét velem töltötték. Nekik hála elfelejtettem mindazt, ami a múltban történt. Többé nem izgattam magam Mary miatt, főleg azután nem, miután kiderült nem Carlos a gyerekének az apja. Ettől pedig hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el, de leginkább a barátomat, mert így a kapcsolatunk nyugodtan, békében folytatódhatott ott, ahol befejeződött. Ráadásul Beccaval is egyre jobb lett a viszonyuk, aminek kifejezetten örültem. Sara a barátommal ellentétben egy sereg új ruhával látott el mondván, amint meglátta egyből rám és a viszonylag unalmas stílusomra gondolt. Na, köszi. Viszont jól esett a törődés, ha lehet így nevezni. Rengeteget beszélgettünk és sajnos rá kellett döbbennem, akármilyen szemét dögnek is tartottam, mindig ő volt az, aki sose vert át, míg Mary a hátam mögött próbált meg ártani nekem. Nem tudom, de beszélgetés közben olyan érzésem támadt, mintha ez egyszer már lezajlott volna, ám nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Különben is ideje megtanulnom, nem szabad semmin se túl sokat rágódnom, mert akkor a végén lemaradok a jelenről és azt nem szeretném. Pláne nem most, amikor az embernek olyan pasija van, akitől kérni sem kell, hogy teljesítse az egyik hőn áhított vágyad, de emellett képes ott ülni veled órákat a kórházban, míg sorra nem kerülsz és végig kitartani melletted.
- Nos, Vicky. - kezdte Dr. Mir, amint visszatért a röntgen felvételekkel, amiket ki is tett a táblára. - A bordáid szépen gyógyulnak és, ha bizakodó akarok lenni, már pedig az akarok, akkor legfeljebb néhány napon belül el is tűnhetnek. - mondta reménnyel teli hangon, amit meg tudtam érteni, ugyanis mára már szinte semmi gondot nem okozott. - Ezzel szemben a lábadnak viszont egy kicsivel több idő kell. - nevette el magát, bár nem viccnek szánta. - Viszont a jó hír az, megkapod a járógipszet, mert ahhoz kellőképpen összeforrt ezen a részen a csont. - mutatta a felvételen is, bár tudtam, ezzel még nem végzett. Valahogy úgy éreztem, most jön a fekete leves. Nem tévedtem. - Azonban a fejeden mért ütés után fellépő komplikáció továbbra sem szűnt meg.
- Ezt hogy érti? - ijedtem meg azonnal. - Lehet meg kell műteni?
- Nem, erről szó sincs, Vicky. - nyugtatott meg az orvos. - Szerencsére ehhez nem szükséges a beavatkozás, pusztán csak időt kell hagynunk, míg magától feloldódik.
- Mennyi időt? - kérdezte Carlos a kezemet fogva.
- Sajnos, ez az, amit nem tudok megmondani. - válaszolta a doki, míg kikapcsolta a gépet. - Minden embernél változó. Valaki viszonylag hamar megküzd ezzel, valakinek meg évekre van szüksége, hogy az a folt feloldódjon.
- És mit gondol, Vickynek mennyi idő kell? - nézett rám félve Carlos az orvost kérdezve.
- Vicky erős lány. - állapította meg a doktor. - Amennyire megismertem, az alapján azt kell mondanom, elképzelhető, hamar elérkezik a pillanat, amikor száz százalékosan felépül.
- Nagyszerű. - erőltett mosolyt az arcára Carlos, míg én őszinte örömmel nyugtáztam a hallottakat. Pusztán csak az bántott egy picit, hogy a barátomat annyira nem villanyozta fel.
Miután távoztunk a kórházból meg is kérdeztem tőle, miért van lelombozva a hírtől, de kikerülte a válaszadást, helyette pedig a nap további programjáról érdeklődött. Nem tetszett a dolog, ismét rám tört a gyanakvás, mely szerint eltitkol előlem valamit, de ráhagytam, mert úgy voltam vele, adok neki időt és, ha úgy van, biztosan elmondja. Ezért sem faggatóztam és megkértem vigyen el a szerkesztőségbe, hogy közöljem a főnökömmel, hajlandó vagyok fénymásolni és kávét készíteni törötten is.
Az ünnepélyes "örülünk, hogy ismét itt vagy" típusú fogadtatás, ahogy arra számítottam is, elmaradt. Igazából senkit sem érdekelt, élek-e vagy halok-e, szimplán csak tudomásul vették, újra lehet valakit ugráltatni. Nem is vártam mást a kollégáimtól. Az asztalomra sorba tették le a fénymásolandó iratokat, meg vélhetően az sportprogram ismertetőt, hogy kidolgozzam. A kupac egyre csak nőtt, szép lassan beterítve a deszkát, míg nem egy lány felkapta őket és már szaladt is a masinához, hogy megduplázza az anyagot, majd ennek végeztével, elfoglalta a helyem és hozzálátott a másik munkának. Nem ismertem a lányt, nem tudtam, ki ő és mit keres az asztalomnál. Először úgy voltam vele, nyilván ő a helyettesem, aki a távollétemben elvégzi a feladataimat, ám amint beléptem a főszerkesztő irodájába, csalódnom kellett. Meglepő módon pozitívan.
- Jó, hogy itt van Ross. - közölte szárazon a főnököm. - De remélem, tisztában van azzal, ez nem egy romantikus randevú helyszíne, hanem egy munkahely? - kérdezte visszabújva az elé helyezett tervezetek közé az összekulcsolt kezeinkre célozva.
- Elnézést. - hajtottam le a fejemet megbánva, miközben elengedtem Carlost.
- Üljön le! - utasított, én meg szó nélkül tettem, amit mondott. - Volna számára egy feladatom. - kezdte mindenféle bevezetés nélkül.
- Hozzak egy kávét? - kérdeztem, bár rosszul tettem.
- Eddig se voltam vevő a humorára, Ross, ezután se leszek. - oltott le azonnal.
- Elnézést. - sütöttem le a szemem.
- A feladata. - tért vissza a témára. - Mivel nagy tehetség rejlik magában, adok egy lehetőséget és amennyiben megfelelően teljesít, akár elő is léptetem. - dőlt előre az asztalára egy tollat pörgetve az ujjai közt. - Interjút kell készítenie Marc Marquezzel.
- Tessék? - csodálkoztam, de ennél több nem telt tőlem. Hogy interjút készítsek Sara bátyjával? Hihetetlen extázisba estem, mert még sose kaptam ilyen nagyszerű lehetőséget. Na, de várjunk egy percet. Miért érzem azt, hogy ez a beszélgetés egyszer már megtörtént? Talán álmodtál róla. - vetette fel a tudatalattim. Igaza lehet, most pedig valósággá válik.
- Esetleg gondja van a hallásával? - rántott vissza a jelenbe a főszerkesztő.
- Nem, nincs. - vágtam rá a lehető leggyorsabban.
- Akkor munkára fel. - csapta össze a tenyerét. - Egy hetet kap. - adta meg az ultimátumot ezzel lezártnak tekintve az ügyet. Carlos segítségével feltápászkodtam, majd egy pillanatra visszafordultam.
- Miért én?
- Mintha azt mondta volna, nincs baj a hallásával. - állapította meg, mint akit fárasztanék. - Úgy látszik mégis van.
- Nem, nincs. - ismételtem magam. - Csak jól esett volna még egyszer hallani. - feleltem akár egy elismerésre vágyó tipikus lány.
- Akkor várjon a következő ilyen alkalomra. - gúnyolódott. - Most pedig hagyjanak dolgozni!
Kétszer se kellett mondania, ott sem voltunk.
- Ez egy seggfej. - állapította meg Carlos, amint elhagytuk az irodát. - Én a helyedben már rég felmondtam volna, ha ennyire köcsögösködik.
- De nem vagy a helyemben, én meg kaptam egy lehetőséget a bizonyításra. - feleltem némi éllel a hangomban.
- Tudom és büszke is vagyok rád. - puszilt bele a hajamba. Megragadta a kezemet és elindultunk a lift felé, amiből épp a pozíciómat elfoglaló lány lépett ki. Meglepettségében kiesett belőle az a rengeteg kávé.
- Té... Té... Tényleg te vagy az. - dadogta. Nem értettem zavarának indokát, de mielőtt bármit mondhattam volna, Carlos megelőzött.
- Igen, valóban ő az, akit jelenleg pótolsz. - vetette oda, miközben bemasírozott velem a liftbe.
- Ez meg mi volt? - néztem rá kérdőn. - Mit titkolsz előlem?
- Semmit.
- Hogyne, persze. - fontam keresztbe a karomat magam előtt az ajtóra meredve.
- Hé. - fogta meg az államat kényszerítve, hogy rá nézzek. - Tényleg nincs semmi titkolni valóm.
- Akkor?
- Akkor meg kell írnod egy cikket. - terelte el megint a témát, amikor kinyílt a felvonó ajtaja, amiből megfogva a kezemet kivezetett. Nem tiltakoztam, holott nagyon is utáltam, amiért állandóan hárít.
Hazaérve elújságoltam a dolgokat a szüleimnek, Martanak és Pablonak is, akiket valamiért az a hír, mely szerint akár elő is léptethetnek egy remekül sikerült interjú fejében, egyáltalán nem lepett meg. Ezt természetesen azzal magyarázták, mindig is tudták, van tehetségem az íráshoz, és végre a főnököm is elismerte, nem hiába kért fel erre az interjúra. A húgom a másik kategóriába tartozott, aki menőnek tartotta, hogy a nővére végre nem lesz olyan nyomi, mint volt, sőt még tanácsot is adott, miket kérdezhetnék a tavalyi bajnoktól, de szerinte sima ügy lesz, hiszen a kórházban töltött idő alatt is remekül elbeszélgettünk. Igazat adtam neki, Sara pedig azonnal ráállította a bátyját, hogy ne érje váratlanul a faggatózásom, amit másnap a versenyek előtt meg is ejtettünk.
- Hogy kezdődött nálad ez az egész? - olvastam fel az első kérdést a füzetemből, amin Marc elvigyorodott.
- A szüleim sokszor vittek motocross versenyekre, amiket mindig is élveztem. - mondta. - Aztán otthon újra és újra eljátszottam a pedálos motorommal. - Ezen elmosolyodtam, és elképzeltem a kis Marcot, ahogy az udvaron körbe és körbe versenyzik. Aranyos lehetett. - Tudom, viccesen hangzik, de így igaz. Egyik nap pedig kértem aputól egy benzines motort Befanára. Igazából magától jött a gondolat. - vonta meg a vállát leegyszerűsítve a témát.
- Vagyis senki nem ültette a fejedbe, hogy márpedig versenyezni fogsz?
- Nem. A családom mindig is támogatott, még annak ellenére is, hogy tudják mennyire veszélyes. - válaszolta, ám akkor megint rám tört egy különös hátborzongató érzés, amitől összezavarodtam. Ennek hevében a felvételt is leállítottam.
- Mi az? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Nem beszéltünk mi már erről?
- Így még nem.
- Biztos? - ráncoltam össze idegesen a homlokomat.
- Teljesen. - nyugtatott meg. - Talán azért érzed így, mert a kórházban egyszer kikérdeztél. - küldött felém egy kedves somolygást, amitől tényleg kész voltam folytatni az interjút.
11 órakor azonban elkezdődött az őrület, azaz a Moto3-asok versenye. Hirtelen ötlettől vezérelve kedvet kaptam hozzá, hogy a boxutca falán át figyeljem meg a kicsik rajtját. Ahogy ott álltak a versenyzők a helyüket jelző kockában, észrevettem Danny Kentet a Leopard Racing színeiben, holott rajta kívül még ketten viseltek ugyanolyan ruhát, azonban a sisakján lévő brit zászló eléggé árulkodó volt. Csodálva néztem végig rajta, csak úgy, mint a többi pilótán is. Egyszerűen izgalmasnak találtam azoknak a motoroknak a puszta látványát is, annak ellenére is, hogy ezek jóval kisebbek voltak, mint mondjuk Marcé, amit testközelből is láthattam, viszont nemcsak láttam, hanem Marc által fel is ülhettem rá. Aznap akkor tört rám először a deja vu érzés, amitől kevésbé lett izgalmas az élmény. Azt hiszem, túl sokat álmodtam mostanság erről a napról, mert a legkisebb kategória startját szemlélve ért harmadszorra ez a ismétlődés, ettől függetlenül maga a verseny eléggé felfűtöttre sikeredett, amiből az ötvenkettes pilóta került ki győztesen, aminek különösképpen örültem. Lehet túlon túl is belelkesedtem, oda akartam menni hozzá és személyesen is gratulálni. Ám ezzel az volt a gond, hiába volt VIP jegyem, csak úgy nem mehettem oda hozzá, hogy "keblemre haver, szép munka volt", még akkor sem, ha magát a versenyt a Repsol Honda garázsából néztem végig Sara és a családja társaságában, meg természetesen Carloséban. Így megvártam, amíg némi levegőhöz jut és szakít néhány percet a rajongóira. Addig viszont volt időm megismerni Sara szüleit is, akikkel - ha mondhatom ezt - egészen bensőséges kapcsolatba kerültem. Rengeteget kérdezgettek az életemről, a hobbijaimról, amivel sikeresen elérték, egyrészt, hogy révbe érkezettnek nyilvánítsam magam, másrészt pedig az újabb hátborzongató érzést. Pontosobban a negyediket. Emiatt szükségem volt egy kis szünetre, egy cseppnyi magányra. Át akartam gondolni, miért történik ez velem, mi okozza a folytonos deja vu-t, ami miatt képtelen vagyok élvezni a napot, holott az egésznek épp az ellenkezőjét kellett volna kiváltania belőlem. Egy megvalósult álomnak kellett volna lennie, olyannak, ami örök emlék marad, nem pedig olyannak, amire a végén azt mondom majd, "na, ez is megvolt". Mégis az utóbbi lett és ez olyan szinten elszomorított, mint még az elmúlt 18 évben soha semmi, még az sem volt ilyen pocsék érzés, amikor megtudtam, elmulasztottam a saját szülinapomat. Sírva dőltem neki a boksz falának. Nem érdekelt, ki láthat meg. Ki kellett adnom magamból. És a legnagyobb zűr csak ezután jött, amikor úgy tűnt végleg kicsúszik a talaj a lábam alól.
- Vicky? - hallottam meg egy ismerős hangot, mire megtöröltem a szemem és felnéztem. Danny Kent állt előttem, aki látva könnyes ábrázatomat egyből odajött hozzám és megölelt. Azt gondoltam, ettől jobban fogom érezni magam, de csak rosszabb lett minden.
Érintésétől egy számomra ismerős bizsergés tört felszínre, mely olyan intenzív volt, mint amilyen eddig egyedül Carlos mellett jött rám. Libabőrös lettem, ahogy lélegzete a fülemet súrolta. Lövésem se volt, hogyan és miként sikerült elérnie ezt a hatást nálam. Egy olyan reakciót kiváltania belőlem, mint az a fiú, akit valójában, teljes szívből szerettem. Így volt, szerelmes voltam Carlosba nagyon is, ám abban a pillanatban nem az ő közelségétől remegett meg a lábam. Nem miatta kezdett egyre hevesebben verni a szívem, nem miatta akarta áttörni az így is sérült bordáimat. Nem miatta száguldozott a vér az ereimben és a gyomrom sem a spanyol fiú miatt liftezett, hanem egy olyan srác miatt, akinek társaságában több kínos helyzetbe kerültem, akivel nehezen tudtam bármiről is beszélni a kórházban töltött napok alatt, és ez csak fokozni tudta a bennem lévő zűrzavart. Valami mégse hagyta, hogy elengedjem, viszont muszáj volt, ha nem akartam ennél is jobban összekuszálni a dolgokat.
- Ne haragudj! - mentegetőztem.
- Történt valami? - fixírozta cseppet sem szép látványomat.
- Nem tudom. - ráztam a fejem zokogva. - Nem értek semmit. - vallottam be őszintén. - Nem értek semmit. - ismételtem meg szinte már suttogva. - Semmit.
- Nyugodj meg. - ölelt át újra és nyomott egy lágy, édes puszit a fejem búbjára.
- Ne. - toltam el tőlem erőtlenül és a lehető leggyorsabban elmenekültem.
Akkor jobbnak láttam a távozást. Így is fájt az egész ott lét, Danny közelsége meg jobban felkavart. Nem szabadott volna ennyire közel engedni magamhoz, mert ezzel egyre és egyre táplálta a felgyülemlett gyanúmat az életemmel kapcsolatban. Olyan volt, mintha valaki egy csúf játékot űzne velem, mintha valaki elvette volna tőlem az emlékeimet és most, akár egy film visszapörgetésénél, újranézné a szánalmas életem alakulását várva a pillanatot, mikor történik valami másként. Mintha tudná, mikor kell megszúrnia azt a voodoo babát, amitől engem leginkább szenvedésre ítélhet. Így voltam ezzel, az állandó deja vu kikészített, konkrétan nem tudtam már élvezni semmit aznap. Képtelen voltam ott maradni, el akartam tűnni. Elszökni egy olyan helyre, ahol senki sem ismer, ahol békében lehetek, ahol nincsenek gondok, ahol végre kikapcsolódhatok, de az nem a motorok zajától hangos pálya és nem is Barcelona volt.