Titkok és Hazugságok II.

8. Gokartozás

Íriszeit nézve elöntött a boldogság, nem akartam mást, mint megölelni és megcsókolni, ám számomra ezt a pillanatot elrontotta a tény, mely szerint bizony az exem és az exbarátnőm nagy valószínűséggel az utamat is tönkre akarja tenni. Bánatosan felsóhajtottam, és Dannyhoz bújtam. Nem érdekelt, hogy bárki megláthat, se az, ha lekapnak minket együtt, de szükségem volt rá. Azt hiszem, ezt ő is megérezte, mert közelebb húzott magához és szorosabban fonta körém karjait.
- Baj van? - fürkészett aggódó tekintettel.
- Nem, csak... - biccentettem alig észrevehetően Carlosék felé, akik épp egymás szájában indultak túrázni.
- Ne törődj velük! - simított végig az arcomon. - Nem azért vagy itt, hogy azokkal foglalkozz, hanem, mert lazítani akartál.
- Igen, de...
- Nincs de. - szakított félbe. - Megígérem, amíg Londonban vagy, észre se fogod venni őket. - mondta úgy, mint akinek kész tervei vannak erre a néhány napra.
- Köszönöm. - hálálkodtam, de csak a fejét csóválta jelezve, nincs szükség erre.
Egyik kezével megfogta a bőröndömet, a másikkal pedig az enyémet, ám helyette átkaroltam a derekát. Talán ez kicsit meglepte, viszont annál jobban élvezhette a dolgot, mert jobb karját átvetette a vállamon, majd magához vonva egy puszit nyomott a halántékomra. Így hagytuk el a reptér épületét és indultunk a kocsijához. Betette a csomagomat hátra, végül kinyitotta az anyósülés ajtaját.
- Milady. - hajlott meg előttem.
- Köszönöm, Lord Kent. - pukedliztem, mint egy tizenkilencedik vagy huszadik század elején élő nő. Na, de ha egyszer az angol fővárosban vagyunk, meg kell adni a módját az udvariasságnak, nem igaz? De igen.
- És hova szeretnél menni először? - kérdezte, miközben elindította az autót.
- Szállást keresni? - vágtam rá kapásból.
- Ugye csak viccelsz velem? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Nem. - feleltem határozottan, ő pedig a fejét fogva elröhögte magát, és besorolt a parkolót elhagyó négykerekűek közé.
Mit ne mondjak, elég sokáig tartott, míg kiértünk a helyszínről, de ez eltörpült attól, hogy Danny társaságát élvezhettem. Rengeteget beszélgettünk meg nevettünk. Nyoma sem volt az elmúlt hét eseményeinek, sem a zűrzavarnak, amit a spanyol okozott. Semminek, csak mi voltunk, senki más. Pont ott, ahol Jerezben befejeztük. Mellette megint önmagam lehettem, felszabadultam, boldognak éreztem magam, olyannak, amilyennek mindig is kellett volna lennem. Vele.
A körülbelül huszonöt perces út alatt egy sereg képet készítettem az olykor közeli, olykor azonban távoli nevezetességekről, a mellettem ülő brit pedig megígérte, hogy megmutatja őket rendesen is, csak előbb "keresünk nekem szállást". Az arckifejezését muszáj volt megörökítenem, mert egyszerűen humorosnak tűnt. Ezután feltettem néhány fotót a közösségikre, persze az utóbbit nem, azt megtartottam magamnak. Nem állt szándékomban leégetni a leendő bajnokot. Pár perccel később leállította a motort egy kétszintes ház előtt, melynek bejáratában egy szőkésbarna hajú srác ült, ám az érkezésünkre felfigyelt. Amint meglátta Dannyt, fülig érő szájjal indult meg felé, pontosabban a kocsi felé. Meglepetésemre az anyósülés ajtajához lépett és kinyitotta, majd a kezét nyújtva segített kiszállni.
- Köszi. - mosolyodtam el halványan.
- Szívesen. - viszonozta a gesztusomat.
- Kieran. - szólt a pilóta, mire a fiú odament hozzá. Áhá, szóval ő az öccse. - Ezt felvinnéd a vendégszobába?
- Biztosan oda? - kacsintott rá bátyára.
- Biztosan.
- De ha a későbbiekben úgy döntenétek, hogy... - elmélkedett, Danny ellenben szúrós pillantást vetett rá. - Jó, jó, csak mondtam. - hagyta ennyiben a dolgot, s bement a házba.
- Jó fej srác. - támaszkodtam neki az autónak a legifjabb Kent után nézve. 
- Néha már túlságosan is az. - forgatta meg a szemeit egy félvigyor közepette. - De bírom.
- Még jó. - nevettem fel.
- Gyere, menjünk be! - mondta figyelmen kívül hagyva a vihorászásom, megfogta a kezem ezt követően az épület felé kezdett húzni.
Az ajtón belépve egy hangulatos kis előszobában találtam magam, ahol volt egy cipős szekrény. Levettem a csizmámat, mert nem biztos, hogy a szülei örülnének, ha behordanám a mocskot. Miután véghez vittem tervemet, leellenőriztem magam az egészalakos tükörben. A hajam rendezetlenségén kívül, amit a szél okozott, nem találtam semmi kifogásolhatót. Kiszedtem belőle a hajgumit és az ujjaimmal kicsit megfésültem, aztán Danny után mentem. Beljebb haladva a padlón megláttam egy - két lábnyomot, de ezt leszámítva hatalmas rend uralkodott a folyosón. A falakon jópár kép volt a három Kent gyerekről, melyek keretet adtak a szülei esküvői fotójának. Nagyon csinosak voltak. Ahogy jobban megnéztem, feltűnt apujának a mosolya. Tisztára olyan, mint Dannyé, vagyis nem, a fiáé olyan, mint övé. Aztán áttértem anyujának arcára, melynek vonásait a lányáé tükrözték. Nagyon szép és határozott ívek, mégis ott volt benne a báj és a kedvesség. Azonban őt figyelve eszembe jutott a jerezi hétvége, mikor nem kaptam tőle a megvetésen és az elutasításon kívül semmit. Az elmémbe égett, hiába zártam ki onnan, most újra itt van és megrémiszt. Lehunytam a szemem, majd megráztam a fejem. Csak semmi pánik. - tanácsolta a tudatalattim. Vettem egy nagy levegőt, aztán kifújtam. Erőt vettem magamon, majd megkerestem Dannyt, aki épp a konyhában tevékenykedett.
- A szüleid nem lesznek dühösek, hogy itt akarsz elszállásolni? - dőltem neki az ajtófélfának.
- Miért lennének azok? - tett le egy tányért az asztalra rajta egy szendviccsel. Ezek szerint nem reggelizett.
- Anyukád nem igazán kedvel. - léptem közelebb hozzá, ő pedig megölelt.
- Mert túlságosan is nagy volt Mary befolyása. - vonta meg a vállát fájdalommal teli arccal. - De már vége.
- Vége? - csodálkoztam.
- Igen. - bólintott. - Megkértem, hogy adjon neked egy esélyt, és csak utána ítélje meg, hozzám való vagy-e vagy sem.
- És hozzád valónak tartasz? - kacérkodtam az utolsó szavak hallatán.
- Mindenképpen. - hajolt közelebb az arcomhoz, ám még mielőtt ajkai az enyémre tapadtak volna, meghallottuk Kieran ó-ját. Fenébe. Nem lehetne, hogy egyszer kivételesen nem avatkozik bele semmibe se a sors?
- Megzavartam valamit? - húzogatta a szemöldökét.
- Nem. - felelte Danny cinikusan és töltött magának egy kávét, míg az öccse leült az asztalhoz falatozni. A jelenetet látva kuncogni kezdtem, mire az idősebbik Kent fiú értetlenül fordult felém, majd a testvére felé. - Jó étvágyat. - kívánta némi éllel a hangjában, amin jól szórakoztam.
- Most mi van? Fejlődő szervezet vagyok, te meg már kinőttél belőle. - állapította meg a szájában lévő falat lenyelése nélkül. Mondhatom, guszta látványt keltett. Válaszul egy szemforgatást kapott bátyjától, aki megragadva a karomat az emelet irányába húzott.
Szórakozottságom ellenére sem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a rengeteg képet, melyek a falat díszítették. Az egyiken kiszúrtam Dannyt, amint még szőke hajjal és ugyanazzal a barna szemekkel egy dalmatajelmezbe bújt emberkével pózol. Ezt követően egy sereg fotón épp valamilyen verseny előtt kapták le, egészen az idei Moto3-as szezonjáig. Élvezet volt látni azt a fejlődést, amin végigment, akárcsak a testvérei. Ezek láttán kissé elszomorodtam. Eszembe jutott a családom és az, hogy én nem lehettem részese az évek alatt felhalmozódott közös pillanatoknak. Talán Sara is így érezheti magát bizonyos percekben, feltéve, ha ráveszi magát egy album megnézésére.
Az előttem haladó angol benyitott egy szobába, ahol a bőröndöm árván ácsorgott az ágy mellett. Beléptem a helyiségbe és egyből elfogott az a nyugalom, mint otthon a saját hálómban. Semmi giccs, semmi rózsaszín, semmi cicoma, csak a letisztultság, a harmónia. A világos falak, melyet néhol egy - két barna mintával ellátott tapéta borított, igazán hangulatossá tették, a bútorok pedig csak fokozták az egészet, és hogy teljes legyen a mű, az ablakon át egy gyönyörű kert ékesítette, valamint növelte az összhatást. Az eső sem számított, mert nem változtatott a véleményemen. A növényeken megtelepedő vízcseppek szikrázóvá tették őket.
- Tetszik? - törte meg a csendet Danny.
- Nagyon. - feleltem még mindig álmélkodva.
- Ennek örülök. - ült le az ágyra és az ölébe húzott.
- Most mondanám, hogy köszönöm, de tudom, hogy nem hagynád. - birizgáltam a pólója felső szegélyét.
- Az biztos. - értett egyet velem, majd huncutul elvigyorodott, amitől az arcomba szökött a vér. - Bár egy másfajta hálának jobban örülnék.
- Igazán? - mentem bele a játékba.
- Igazán. - válaszolta. Szemeiben felizzottak a fények és látszott rajta, folytatni akarja a konyhában elkezdetteket.
- Bratyó. - hallottuk meg Kieran hangját a folyosón, Danny pedig a vállamra ejtette a fejét.
- Igen? - kiabált vissza a nyitott ajtóhoz fordulva, míg én a nyakába borulva nevettem az újabb kudarcán. Szegény, csak nem akar összejönni neki az a csók.
- Mikor indulunk? - öltött testet végre az öccse lármája.
- Hamarosan. Addig készülődj!
- Oké.
- Hova mentek? - érdeklődtem miután Kieran lelépett.
- Tegnap megígértem neki, hogy elviszem gokartozni.
- Az klasz. - nyugtáztam egy icipicit elszontyolodva.
- Az, úgy meg pláne, ha te is jössz. - somolygott szélesen.
- Hm... - gondolkodtam el játékosan.
- Na, ez már rosszul kezdődik. - rázta meg a fejét elhúzva a száját, mire pajkosan megütöttem a vállát.
- Benne vagyok, csak még ki kell pakolnom. - mondtam. Danny megeresztett egy sóhajt, viszont hagyta véghezvinni a tervemet.
Kinyitottam a bőröndömet, és vele együtt a szekrényt is, amiben találtam néhány akasztót. Jól jött, mert így a felsőimet összegyűrődés nélkül be tudtam tenni, míg a nadrágjaimat a polcra helyeztem, a cipőimet meg a szekrény aljába raktam, végül az útitáskámat az ágy alá csúsztattam. Pár perc alatt elkészültem, amikor az angol versenyző lépett be kezében egy Leopard Racinges bukóval rajta a brit zászlóval.
- Csapattaggá avatsz?
- A mai napra, igen. - nyújtotta át a fejvédőt.
- Hűha. Ez aztán a megtiszteltetés. - vettem el tőle a tárgyat.
- Szóra sem érdemes. - legyintett. - Gondoltam, jól jön, ha te is mennél néhány kört.
- Köszönöm.
- Leszoknál erről és hagynád, hogy a maga természetességében intézzem a dolgokat? - háborodott fel, de a szemében láttam a vidámságot.
- Oké, befejeztem. - emeltem védekezően a kezemet magam elé.
- Köszönöm. - tette össze a két tenyerét, belőlem meg kitört egy óriási hahotázás. Jó kedvűen mentem le, amikor belebotlottam szerelmem anyukájába.
- Jó napot. - köszöntem neki tisztelettudóan. Alaposan végigmért, a lábujjaimtól egészen a fejem búbjáig, amitől kirázott a hideg. - Victoria Marquez vagyok. - kíséreltem meg a bemutatkozást, hátha sikerül enyhítenem ezt a kissé kínos pillanatot.
- Szervusz. - mondta továbbra is engem pásztázva. - Örülök, hogy végre megismerhetlek. - erőltetett magára egy mosolyt. - Nyugodtan szólíts Tracey-nek. - enyhült meg végül.
- Köszönöm. - hálálkodtam sokadjára. Argh, le kéne állnom. - Segíthetek valamiben? - ajánlottam fel látva azt a rengeteg holmit a kezében.
- Van még a kocsiban néhány szatyor, amit be kellene hozni. - felelte.
Szó nélkül vettem fel a cipőmet, miközben magamra kaptam a kabátom és kimentem a most már csak szemerkélő esőbe az autóhoz. Szerencsére nyitva volt a csomagtartó. Kivettem a maradék élelmiszert, aminek azért volt súlya, aztán az egyik kezemben lévő nejlont áttettem a másikba, míg lecsuktam a kocsit s már indultam is vissza. Az előszobában lerúgtam a csizmámat és folytattam az utamat egészen a konyháig, ahol Mrs. Kentet találtam.
- Tedd csak le őket! - utasított kedvesen. Lepakoltam az asztalra, amikor megjelent Kieran. - Fiacskám, hányszor megkértelek már, vedd le a cipődet, ha bejössz? - szidta meg a fiát.
- Tudom, bocsánat. - hajtotta le a fejét szégyenkezve.
- Most szóltam utoljára. - figyelmeztette anyuja, aztán témát váltott. - A bátyád merre van?
- Itt. - lépett be a helyiségbe Danny is. Meglepődve kapodta a tekintetét Tracey és köztem. - Anya, ő itt...
- Vicky. - szakította félbe.
- Ezek szerint megismerkedtetek. - állapította meg a hűtőhöz lépve, amiből kivett négy üveg ásványvizet.
- Viszonylag. - bólintott a mamája. Szinte éreztem, ahogy a tikentete felégeti a bőrömet.
- Akkor jó. - mondta az idősebbik fia amolyan "alakul ez" stílusban. - Mehetünk?
- Naná. - vágta rá Kieran.
- Persze. - ragyogott fel a szemem és elindultam az öccse után, aki az előszobában téblábolt.
- Én ezért nem vettem le. - röhögött, miközben megint a lábbelimmel bajlódtam.
- Meg is szidtak érte. - kötöttem fel a hajamat ismét.
- Majd megenyhül. - vonta meg hanyagul a vállát és kinyitotta az ajtót. Elindult a bátyja kocsijához.
- Nem mész utána? - hallottam meg Danny virulós hangját.
- Gondoltam megvárlak. - vettem el tőle a flakonokat. - Amúgy miért négyet hoztál?
- Mert Shan is csatlakozik miután kiszórakozta magát a barátnőjével.
- Vagy úgy. - nyugtáztam. Az angol fiú megfogta a kezemet és Kierant követve kivezetett az ajtón.
Beszálltunk a kocsiba, a fiatalabbik Kent természetesen elfoglalta az anyósülést, ami azt jelentette, nekem hátra kell ülnöm. Vettem egy nagy levegőt. Eszembe jutott mindaz, amit Marc mondott a "terápián". Keressek valamit az emlékeimben, amibe kapaszkodhatok, amiért vagy akiért bármit megtennék, valamit, ami fontos számomra, mely megnyugtat, ám mire befejeztem volna gondolatmenetemet (nem volt több pár másodpercnél), Kieran kiszállt és bemászott a hátsó ülésre ezzel felszabadítva az elsőt. Értetlenül néztem Dannyra.
- Szállj be! - biccentett a nyitott ajtó felé magyarázat nélkül hagyva. Hát jó. Megtettem, amit kért és már ott sem voltunk a ház előtt.
Útközben kihasználtam a helyzetet, hogy az öcsike is jelen van, mert szívesen megismertem volna jobban is. Mindenfélét kérdezgettem tőle a hallottak alapján, amikről élvezettel mesélt. Öröm volt hallgatni és azt hiszem, Dannyt is lenyűgözte, mennyire kijövünk egymással, viszont az már kevésbé, amikor elkezdtünk csipkelődni vele, mire megkaptuk a "nagyon viccesek vagytok" jelzőt csupa idézőjellel. Na, köszi. Hamarosan megérkeztünk a gokartpályához, ahol már nagyban zajlott a versenyzés, legalább is a kültéri hangok alapján, bár a belső területen is ugyanolyan nagy volt a káosz. Vagy tíz mini autó száguldott el a korlát mellett, miközben az emberek egymás hegyén - hátán próbálták szemmel tartani a barátaikat. Élvezetes volt nézni a küzdésüket, ahogy kanyarról kanyarra előzgetik egymást néhány kisebb karambollal ötvözve.
- Nem vagy szomjas? - szakított ki a leopardos hangja a kábulatból. Felmutattam a palackom jelezve, még van innim, de csalódnom kellett, mikor megláttam benne a semmit. Mikor ittam meg? Kent persze jól szórakozott ezen.
- Mióta nézem őket?
- Úgy háromnegyed órája. - könyökölt a kordonra. - Beszállsz?
- Be hát. - villantottam rá egy 200 wattos mosolyt miközben elvettem tőle az egyik sisakját.
Elindultam a pálya irányába, ahol megláttam Shant, amint felveszi a bukóját és beszáll egy járgányba. Én is így tettem. Felvettem a fejvédőt, majd megkerestem a tizenhármassal ellátott járművet aztán beleültem. Mögöttem a Leopard Racing versenyzője is hasonló módon cselekedett, ahogy Kieran is. Felálltunk a rajtrácsnak kinevezett négyzetekbe, és vártuk a lámpakezelőt. Pillanatokon belül kigyulladtak a piros lámpák, majd az eltűnésükkel elindultunk. Mellőlem Shannon rajtolt, ám az első kanyarban a bátyja vette át a helyét. Vérszemet kaptam, ha meg egyszer előjön, akkor megállíthatatlan vagyok. Ez most is kijött, mikor elkezdtük Dannyval előzgetni egymást. Szerencsére bírta a strapát és nem hagyta magát, mégis előtte értem célba az első helyen, harmadikként a húga, negyedikként pedig az öccse zárt. Szegény bosszankodott is emiatt, így inkább elment felfrissíteni magát, ahogy az ötvenkettes is, ezáltal egyedül maradtam a testvérükkel.
- Ha a királykategóriában is ilyen agresszív vagy, akkor tényleg van félnivalójuk. - ült le egy asztalhoz, én meg vele szemben foglaltam helyet.
- Azt hiszem, számolnak is velem. - morfondíroztam.
- Helyes.
- Köszi. - mosolyogtam Dannyra, amikor letett elém egy kólát.
- Nincs mit. - telepedett le a jobbomra, és átölelte a vállamat, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
Jó érzés fogott el, megnyugtatott a közelsége, az érintése, melytől állandóan libabőrös leszek, ez pedig arra késztet, hogy jobban hozzásimuljak, hogy beszívjam az illatát, mely édes mámorba lök, mely beindítja az érzékeimet, ám a sors mindig az utunkba gördít valamit, amitől egy szempillantás alatt megváltozik minden.