Titkok és Hazugságok II.

1. Tartalékból állandó

Sírtam és sírtam. Megállás nélkül potyogtak a könnyeim. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni, pedig tisztában voltam vele, hogy én kértem szünetet, én mondtam ki, hogy ez így nem működik, mégis talán nekem fájt a legjobban. És hogy miért? Mert mindennél jobban szerettem, egy olyan srácot, aki nem egyszer okozott csalódást, ám én mindig kitartottam mellette, a viselkedése ellenére is. Nem számít, hány éjszakát zokogtam végig miatta, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy szeret és most is ezt érzem, csak valahogy nem képes küzdeni a kapcsolatunkért. Lehet Saranak igaza van, hogy meg se érdemel, emiatt pedig kár itatni az egereket, majd csak észhez tér. Vagy nem. - nevettem el magam kínosan, mert egyszerűen már képtelen voltam hova tenni a dolgokat. Az eszem azt súgta, hogy hagyjam a francba az egészet és érezzem jól magam, hiszen van elég ember mellettem, aki szeret és vigyáz rám. Nehogy egy személy miatt legyen rossz kedvem... Megint. Igaza volt, ám a szívem szerint megéri, mert a végén úgyis minden jóra fordul. Igen, bíztam benne, hogy így lesz, de nem én leszek az, aki a másik után lohol majd. Belefáradtam a kergetőzésbe, amiből állandóan én kerülök ki vesztesen.
Elhatároztam, hogy nem leszek többé árnyéka önmagamnak, pláne nem Danny miatt. Erős leszek és határozott, ki fogok bírni minden csapást, amely egyenesen a szívemet és a lelkemet célozza meg, ugyanis ez volt az utolsó, hogy valami megsebezte a páncélomat. Többé már nem hatol át rajta semmi, ami bánthat, ami miatt gyenge leszek, és úgy érzem, egyenesen a mélybe zuhanok, ahonnan már nincs visszaút. Ez nem én vagyok és nem is leszek. NO MÁS.
Ezzel a gondolattal mentem be a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Na, ja, ha már ott voltam, akkor le is tusoltam. Igyekeztem eltüntetni a buli nyomait, ami nem volt egyszerű, de sikerült, majd hirtelen ötlettől vezérelve elindítottam egy hívást. Két csengés után felvette.
- Mizujs, Vic? - kezdte mindenféle köszönés nélkül Cris, a volt unokatesóm, akiről tudni illik, hogy kiváló tetoválóművész.
- Semmi extra. - feleltem úgy általánosságban. - Csak szerettem volna kérni egy időpontot.
- Rendben. Mikor tudsz jönni? - kérdezte szórakozottan.
- Amikor neked jó.
- Holnap két vendégem lesz. - mondta, és közben lapozott valamit. - Délután kettőkor megfelel?
- Tökéletes. - vidultam fel.
- És mit szeretnél? - érdeklődött, én pedig elmondtam az elképzelésem, miszerint egy rövid feliratot szeretnék a jobb oldalamra.
Miután befejeztük a konzultálást, feltettem egyet a buliban készült képek közül a közösségi oldalaimra "Csodás négy év volt, srácok 😢 #végzősök #4ever #after #party" aláírással. A képen Rico (nyakában a fejhallgatóval), Carlos (félmeztelenül ezzel láthatóvá téve az alkotásomat), én és Sara (szivárványként ragyogva) állunk a dj-pult előtt, miközben egy srác lefotózott minket. A felvételről egy külső szemlélőnek az jöhet le, hogy mi tényleg olyan jóbarátok vagyunk a valóságban is, szinte elválaszthatatlanok, pedig ez egyáltalán nem volt így. Soha. De erről nem kell tudnia senkinek. Ezután pedig egy videót is feltöltöttem, azt, amelyiken Carlosszal épp dobolunk, miközben eszméletlenül jól érezzük magunkat, és tényleg így volt.
Másnap reggel azonban némi rossz érzéssel keltem, mert eszembe jutott a tegnap este, de azonnal elhessegettem, mert megfogadtam, hogy semmi nem rombolhatja le az életem és nem törhet össze, így hamar kipattantam az ágyból, megfésülködtem, majd felvettem egy sportos szerelést, végül elmentem futni. Jól esett a reggeli mozgás, legalább kiszellőztettem a fejem, lelkileg pedig felkészültem, hogy ma egy életre megpecsételnek. Hát igen, egy tetoválás örökre szól.
Mikor elmondtam anyuéknak, mire készülök, teljesen ledöbbentek. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy ezt teszem. Persze egy picit megnyugodtak, amikor hozzátettem, csak egy kicsit és szolidat akarok, és nem pedig egy óriásit és feltűnőt, mert az eléggé távol áll tőlem, így beleegyeztek azzal az egy feltétellel, hogy apu is velem jön. Ez ellen pedig nem volt kifogásom, ugyanis jól jött a támasz.
Pár perc múlva elérkeztem a parkba, ami már szinte kora reggel tele volt futókkal, aminek örültem, mert így megkönnyebbültem, hogy nem én vagyok az egyedüli koránkelő. Kiválasztottam egy padot, és elkezdtem erősíteni, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Egy fiatal nő volt, mellette pedig egy kisgyerek ácsorgott, aki egy a logómmal ellátott pólót viselt. Nagyon aranyos volt, leguggoltam hozzá, és megkérdeztem hány éves, meg miket szeret csinálni, majd kaptam tőle egy hatalmas ölelést, amit az anyukája meg is örökített, végül készítettünk egy csoport képet is, amin megjelöltem a nőt, végül egy "me and my little fan and his mother 😊😍" képaláírással feltettem a közösségi oldalaimra. Ezután pedig még odajöttek vagy kétszázan egy képért és egy autogramért, ami először megijesztett, de ez nem tartott sokáig, ugyanis egészen belerázódtam. Mindenkitől kaptam egy-egy kedves szót, hogy örültek, amikor megnyertem az argentín futamot, meg bíznak benne, hogy a következő versenyen is sikeresen teljesítek.
Na, ja, a következő verseny, vagyis a Francia Nagydíj, amelyen már Dani Pedrosa is részt vesz, én pedig visszakerülök a státuszomba, ami egyet jelent a tartalékpilóta szerepével. Persze, nem mintha bajom lenne ezzel, mert úgyis élvezném a dolgot, csak hát az elmúlt hetek során megtapasztaltam, milyen érzés, amikor az emberek ott szorítanak érted, és sikítoznak, sírnak örömük, amikor nyersz. Erőt adnak és támogatnak. Amikor odamennek hozzád verseny után csak azért, hogy gratuláljanak, és így belegondolva, hogy Dani visszatértével, már nem lehetek részese ennek, kicsit elszomorít, még akkor is, ha tudatában voltam, egyszer vissza kell adnom a huszonhatosnak a helyemet Marc mellett. De legalább jól szórakoztam, és kiélveztem minden egyes percét, ez pedig boldoggá tett.
Hazaérve gyorsan ettem néhány falatot még mielőtt rosszul lettem volna, majd felmentem a szobámba és készítettem néhány skiccet a tetkómról, ezzel is segítve Cris munkáját. Kipróbáltam jópár betűtípust és méretet, végül az eredmény klasz lett. Legalább is szerintem. Így apuval kettőre odamentünk a szalonba, ahol Cris hatalmas vigyorral és egy öleléssel fogadott. Ezután bemutattam neki aput, majd hozzáláttunk a munkának. Megmutattam a vázlataimat, amikért volt unokatesóm totál odavolt, annyira, hogy el is rakta őket egy lefűzős mappába. Ezt követően a kiválasztott darabot felvitte egy papírra, ami pár perc múlva a testemen landolt.
- Lazíts! - utasított kedvesen, és belém szúrta a tűt. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, mint amilyen valójában volt. Egészen tűrhető volt a fájdalom. - És miért ezt a feliratot választottad? - érdeklődött.
- Mert megfogadtam, hogy soha többé nem leszek olyan, akibe csak úgy belerúghatnak és fájdalmat okozhatnak.
- Aha, szóval nálad ezt jelenti a "No más!". - vigyorgott.
- Igen, ezt.
- És ezt azért szeretnéd magadra varratni, nehogy elfelejtsd?
- Részben. Másrészt viszont erőt ad, ösztönöz, hogy ne adjam fel.
- Értem. - nyugtázta, majd hozzátette. - Egyébként kész van.
- Máris? - csodálkoztam.
- Ja. Megnézed? - invitált a tükör elé, én pedig odapattantam mellé. Amikor megláttam, elállt a szavam. Lehet, hogy nem volt olyan hatalmas, de egyszerűen zseniális volt. Leesett az állam, imádtam. - Látom, tetszik.
- Az nem kifejezés. - ámultam még mindig, és megöleltem a volt kuzinomat. - Köszönöm.
- Szívesen. - viszonozta ölelésem. - Viseld egészséggel! - mondta, apu pedig lefotózott minket, majd külön a tetkómat is. Ezután Cris bekötötte, és utunkra engedett.
A kocsiban készítettem egy két képből álló montázst és megosztottam. Otthon persze Alex totál rászállt a témára, ahogy Sara is, aki meg kiakadt, hogy neki nem szóltam róla.
- Sajnálom. Hirtelen ötlet volt. - mentegetőztem.
- Nem gond. - vonta meg a vállát. - Amúgy hogy vagy?
- Jól, köszi. - feleltem mosolyogva.
- És Danny?
- Szünetet kértem tőle.
- Jól tetted. Szükségetek van egy kis időre.
- Nekünk vagy neki? - kérdeztem közömbösen.
- Jogos. - adott igazat. - És Carlos? Tegnap este igazán összemelegedtetek. - kacsintott.
- Barátok vagyunk. - zártam rövidre a dolgot.
- Aha, persze. - mondta úgy, mint aki nem hiszi el. - Ahhoz képest ott lassúztál vele a boltban, vele álmodtál, elmentél vele a bulira, ahol kifestetted, és eléggé élvezted.
- Sara. - szóltam rá.
- Jó, csak azt mondom, amit látok. - magyarázkodott.
- Tudom, de hidd el, hogy semmi sincs köztünk.
- Oké, elhiszem. - emelte fel a kezét védekezően, majd elfordult. - Figyi, most mennem kell, a húgod tajtékzik, amiért nem találja a kedvenc felsőjét.
- Nem az én húgom. - ráztam meg a fejem nevetve, majd hozzátettem. - De ezek szerint nem tudja, hogy te nyúltad le.
- Ez benne a szép. - húzta gonoszkás mosolyra a száját, aztán kinyomta a videóhívást.
- Őrület.
- Micsoda? - hallottam meg Carlos hangját, amin alaposan meglepődtem.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Marc engedett be. - mutatott az ajtóm felé. - Már nem azért, de tévében magasabbnak látszik. - állapította meg.
- Ugye, tudod, hogy a bátyámról beszélsz? - néztem rá csúnyán.
- Tudom, ahogy te is tudod, hogy igazam van. - bökött oldalba, mire összehúztam a szemem. Au. - Ne haragudj!
- Nem gond, eddig úgyse fájt. - ironizáltam.
- Hadd tegyem jóvá! - kérlelt.
- Hogy szeretnéd?
- Menjünk el valamerre. Megihatnánk valamit. - kacsintott rám, amitől kissé ellágyultam.
- Rendben. - egyeztem bele. - Akkor kérek pár percet.
- Csak nyugodtan. - mondta, de továbbra se mozdult a helyéről.
- Carlos!
- Most mi van? - értetlenkedett. - Láttalak már fehérneműben, sőt... - húzta kacér mosolyra a száját. Erről eszembe jutott az a bizonyos éjszaka, amikor elvette a szüzességem.
- Menj ki! - utasítottam, még mielőtt túlságosan is megelevenedtek volna előttem a képek.
- Jó, jó. - állt fel a fotelból kissé megsértődve, de megtette, amit kértem, én pedig magamra kaptam egy szokványos utcai viseletet. Egy farmer rövidnadrágot, egy fehér pólót, aminek megkötöttem az alját, így kilátszódott belőle a hasam, majd felvettem egy farmer mellényt, és megigazítottam a hajamat, majd felhúztam egy szandált, és máris kész voltam.
- Csini. - harapta be a száját Carlos, amit egy szemforgatással díjaztam, ezzel kissé lelombozva a velem szemben álló fiút.
- Mehetünk? - kérdeztem élettel teli vigyorral az arcomon, amitől jobb kedvre derült, válaszul pedig megfogta a kezem. Így indultunk útnak a közeli kávézó felé.
Útközben rengeteget beszélgettünk úgy általánosságban mindenről. Aztán megkérdezte, hogy készülök-e a következő versenyre. Kérdése váratlanul ért, de készséggel válaszoltam, miszerint nagy bánatomra nem indulok rajta. Ezt nem akarta elhinni, azt gondolta, csak tréfálok, mert szerinte ott a helyem a rajtrácson, ott, ahol megcsodálhatják, milyen barátnője is van.
- Hogy mid van? - torpantam meg.
- Barátnőm. - ismételte meg.
- Mármint barát barátnő. - értelmeztem, mert nem rémlett, hogy újra összejöttünk volna. Annyit tegnap este azért nem ittam.
- Igen, persze, úgy értettem. - felelte talán túl hamar is. Aha, vagyis nem így értette. Aztán elővettem a telefonom, mintha üzenetem jött volna. - Baj van?
- Nem, nincs. - füllentettem és írtam egy üzenetet újdonsült barátnőmnek, hogy indulok, amit persze nem értett, így annyit mondtam, hogy majd elmesélem. - Csak Sara írt, hogy segítségre van szüksége. Úgyhogy talán jobb, ha megyek. - kezdtem hátrálni. - Máskor bepótoljuk, ígérem.
- Rendben. - eresztett meg egy halvány mosolyt, én pedig elindultam a Ross-házhoz.
Nem értettem Carlost. Milyen alapon mondja azt, hogy a barátnője vagyok? Jó, talán az igaz, hogy rengeteget segített és sok időt töltöttünk együtt, meg kedvesen viselkedtem vele, de egy biztos, nem vagyok a barátnője és nem is szeretnék az lenni. Már nem érzem ugyanazt iránta, amit három és fél hónappal ezelőtt. Az abban a pillanatban elszállt, amikor kiderült, miért is volt velem igazából, de az elmúlt hét után szívesen mondom jóbarátomnak, viszont semmi több.
Útközben akárcsak reggel most is összefutottam pár rajongóval, és a crash.net riporterével, aki a Francia Nagydíjról érdeklődött, és eléggé meglepett.
- Milyen érzés a világbajnokság második helyén állni öt ponttal megelőzve a bátyádat?
- Őszintén szólva így még nem gondoltam bele. - nevettem el magam. - Lényegében nekem nem számít hányadik helyen állok, nem ezért csinálom, hanem a rajongóimért, akiknek száma napról, napra nő, egyrészt. Másrészt viszont csak Dani Pedrosat helyettesítettem, aki a héten ismét visszatér a pályára, én pedig megmaradok tartaléknak.
- Ez egészen biztos? - kérdezte.
- Teljesen, ám hiányozni fog az a rengeteg támogatás és erő, amit a szurkolóktól kaptam, vagy a szavak, amiket bíztatásként mondtak. - feleltem. - Na, nem mintha harmadrendű pilótaként nem élvezném a dolgot...
- Harmadrendű pilóta? -  szakított félbe. - Akkor ezek szerint nem is tudsz arról, hogy a Repsol Honda állandósítani akar?
- Hogyan? - tátottam el a számat.
- Hoppá, úgy tűnik elszóltam magam. - nevette el magát kínosan.
- Meglehet. - mosolyodtam el halványan. - De ha most megbocsát, beszélnem kell erről néhány emberrel.
- Persze, megértem. - engedett utamra a férfi. - Sok sikert. - kiáltott utánam, miközben én elindultam haza. Ezt egyszerűen nem hittem el.
Otthon persze azonnal megkerestem a megfelelő személyt, aki talán érintett a dologban. Nem volt nehéz megtalálni.
- Miért érzem azt, hogy pipa vagy? - kérdezte Marc fel se nézve a gépéből.
- Csak részben vagyok az. - ültem le mellé. - Te tudtad, hogy állandósítani akarnak a csapatnál?
- Volt róla szó. - emelte rám a tekintetét.
- És nem szóltál róla.
- Nem.
- Csodás.
- Nem szóltam, mert nem mondták biztosra. - fordult felém teljesen. - De megkérdeztek róla.
- És mit feleltél?
- Azt, hogy élvezetes lenne a húgommal versenyezni. - vigyorodott el.
- De akkor maradj versenyben. - kacsintottam rá, és bementem a konyhába inni valamit, amikor csengettek. A hangokból ítélve Emilio volt az, úgyhogy visszamentem a nappaliba. - Hello. - üdvözöltem a tesóim menedzserét.
- Szia, Vicky. Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. - mosolyogtam rá.
- Hoztam neked valamit. - lóbálta meg a kezét, amiben egy A4-es boríték volt.
- Ez mi? - vettem el tőle a tasakot.
- Egy ajánlat, ami talán érdekel.
- Arról, hogy állandósítotok? - nyitottam ki a csomagot.
- Ezt honnan tudod? - tátotta el a száját a mendzser.
- Egy riporter szólta el magát. - ültem le az egyik székre, és olvasni kezdtem.
Igazából az egész egy szerződés volt, ami három évre szólt, és tartalmazott egy esetleges szerződéshosszabbítást is. Emellett a csapat biztosít mellém egy saját szerelőbrigádot, és természetesen két motort, mint ahogy azt az elmúlt hetekben megtapasztaltam. A lap alján pedig ott virított a Shuei Nakamoto és Emilio aláírása, aki jelek szerint elvállalta a menedzselésemet, már csak az enyém hiányzott onnan, ami egy perc gondolkodás nélkül rá is került. Hát így történt, hogy tartalékból állandó lettem.