Titkok és Hazugságok II.

13. Angela

Szerencsére nem volt nagy bukás, mégis szükségem volt pár percre, hogy magamhoz térjek. Képtelen voltam elhinni, hogy megint nulláztam egy versenyen, ráadásul egy olyan pályán, ami némiképp fekszik a Hondának és jól érzem magam rajta. Egyaránt hibáztattam a tönkrement alkatrészt és magamat is, amiért nem koncentráltam eléggé, hanem hagytam, hogy az emlékeim beférkőzzenek az elmémbe. Argentínában is túlságosan akartam azt a győzelmet, most pedig a dobogót és kicsúsztam ezzel csalódást okozva a csapatomnak és Vickynek is. A boxutcába vezető úton már tudtam, mi fog rám várni és a sejtésem bejött. Emilio teljesen kiakadt, hogy mégis hol a francba járt az eszem, holott kifejezetten megkért figyeljek oda.
- Több ilyen bakit nem engedhetsz meg. - jelentette ki atyai fennhangon.
- Tudom. - hajtottam le a fejem bűnbánóan.
- Akkor mutasd meg, hogy még mindig ott van benned mindaz, ami miatt az elmúlt két évben világbajnok lettél. - mondta és elindult a kamion irányába, ahol néhány újságíró várta. - Ó, és Marc. - fordult vissza az ajtóból.
- Igen?
- Fogadd meg a húgod tanácsát! - kérte. - Az idei szezonod nem olyan, mint a tavalyi vagy az azelőtti. Most sokkal nagyobb rajtad a stressz és emiatt talán néha nem árt elengedni a győzelmet és a dobogót.
Talán ezt kellene tennem, csak hogy ennél jobban ismerem magam, és ha ez alapján is versenyeznék, nincs rá semmi garancia, hogy vissza tudom fogni az önfejűségemet, amire a futamokon szükségem van. Ez hozzátartozik az énemhez, viszont mindenképpen meg fogom próbálni. Ha Emilio és Vicky szerint ezzel többre megyek, akkor meg pláne. Így tértem vissza a kamionba átöltözni, ahova Alex is elkísért.
- Ha te is ki akarod tisztítani a fejemet, akkor inkább ne is kezdj bele! - húztam le a bőrruha cipzárját.
- Eszemben sincs. - ült le a földre.
- Helyes.
- Amíg kint voltál a pályán, felhívott anyu. - döntötte neki a fejét a falnak, de nem tetszett az arckifejezése.
- Gáz van?
- Gáz az mindig van. - idézte a húgunk szavait, amikor egyszer ugyanezt kérdeztem tőle, amitől halványan elmosolyodtam.
- Mi történt? - foglaltam helyet mellette felhúzva a térdeimet.
- Christina kitalálta, amíg Vicky nem nyeri vissza az emlékeit, addig jobb lenne, ha visszaköltözne hozzájuk, anyu pedig nem szeretné.
- Meg lehet érteni mindkettejüket. - sóhajtottam egyet, viszont az öcsém továbbra is különös volt. - Figyelj, Richardék nevelték közel 18 éven át és ha ezzel segíteni tudják Vicky felépülését, akkor szerintem ez egy jó ötlet.
- Ja. - bólintott Alex. - Csak fura lesz nélküle, főleg úgy, hogy mi visszakapjuk Sarat.
- Akkor élvezetes időszaknak nézünk elébe. - nevettem fel kínosan.
- Az biztos.
Na, igen. Saraval együtt lakni nem olyan jó buli, mint Vickyvel volt. Bár eleinte tartottam attól, hogy ő is olyan lesz, mint Sara, aki megszállottja a vásárlásnak, a műkörömnek és egyéb női szeszélynek, de tévedtem. Most viszont visszakapjuk azt a lányt, akit közel 18 évig a húgunknak hittünk, de ha ez szükséges, akkor nem tehetünk semmit. A szállodába visszamenet megbeszéltük Alexszel, hogy amint hazaértünk benézünk Vickyhez. Természetesen Dannyt is hívtuk, elvégre a barátnőjéről van szó, azonban nem akart velünk tartani, mert el kell intéznie valamit otthon. Aha, még hogy el kell intéznie valamit. Ezt már párszor eljátszotta, de az ösztöneim azt súgják, szimplán ürügyet keres, nehogy a testvérünkkel legyen vagy netalántán összefusson Carlosszal, aki Kenttel ellentétben minden nap ott van mellette. Jó, azt megértem, hogy a verseny miatt nem ér rá bemenni hozzá, de azt már nem igazán, hogy utána sem képes rászánni egy kis időt és ezt meg is mondtam neki.
- De, szánok rá időt. - cáfolta meg az állításomat. - És meg is fogom látogatni, amint végeztem.
- Attól még sántít a dolog. - gyanakodtam tovább.
- Hjó. - sóhajtott fel megadva magát. - Tényleg nem tetszik, hogy az a Carlos gyerek állandóan ott van körülötte, de ezt már mondtam.
- Tudom, viszont ne foglalkozz vele! - kértem. - Vickyvel annál inkább, hiszen szereted őt, nem? - kérdeztem, amire nem felelt. Na, ez érdekes. - Vagy csak egy kis kalandnak tekinted őt, akivel szívesen fekszel le, ám nem akarsz tőle többet. - tettem keresztbe magam előtt a karomat, mire elkerekedett a szeme.
- Te hülye vagy. - vágta a fejemhez, habár ez az elmélet már nem egyszer fordult meg a fejemben. - Mindennél jobban szeretem Vickyt.
- Akkor meg?
- Csak néha úgy érzem, valahányszor felbukkan a srác, hatással van rá és a húgod még csak észre se veszi.
- Lehet, viszont ha nem szeretne téged annyira, akkor rég elhagyott volna.
- És most vissza fog menni Carloshoz. - túrt bele a hajába kínjában. - Nem fog rá emlékezni, hogy valaha is volt köztünk valami.
- Csak átmeneti dolog. - próbáltam megnyugtatni.
- Igen, és ha egyszer kimondja, hogy szereti őt, akkor az olyan érzés lesz számomra, mintha egy részeg ember mondaná... - nézett el az ablak irányába szomorúan. - Aki képtelen hazudni. - fejezte be, majd sarkon fordult és kiment a szobából.
- Ennek meg mi baja? - lépett ki Alex a fürdőből fogat mosva (?).
- Majd lehiggad. - legyintettem és visszatértem a pakoláshoz.
Fél óra múlva már a rajongókkal teli reptéren voltunk. A szokásos képek és autogramosztás után vártuk a pillanatot, hogy beszállhassunk és elinduljunk haza. Míg számoltuk a perceket Alex végig a telefonján lógott, hol anyuval beszélt miközben igyekezett elmagyarázni neki, Vicky számára fontos, hogy egy időre visszatérjen a nevelőszüleihez, hol pedig Saraval vagy Carlosszal csevegett. Az előbbi számos fotót küldött neki, ahogy csinosítja Vickyt, az utóbbi pedig hasznosabb információval szolgált az állapotáról, ami most már sokkal jobb, mint volt és valamilyen szinten képes a környezetére reagálni. Ennek örültünk, mert akkor ez azt jelenti, hamarosan magához fog térni.
Pár perccel később szólították a Barcelonába tartó járat utasait, hogy megkezdhetik a beszállást, így az öcsémmel és Emilioval elindultunk az ötös terminálhoz. Becsekkolás után megkerestük a helyünket. Mázlinkra Alexszel egymás mellé szólt a jegyünk, míg a menedzserünké eggyel hátrébb, ami azért volt gáz, mert ő az út háromnegyed részében aludt és szabályszerűen hallottuk a horkolását, mely az öcsémet enyhén szólva idegesítette, emiatt számtalanszor megkísérelte felkelteni őt, de terve ugyanannyiszor mondott is csődöt, így kénytelen volt feladni, feltette a fejhallgatóját és elkezdte visszanézni a versenyét. Legalább őt nem foglalkoztatja a teljesítménye, nem úgy, mint engem. Talán nekem se kéne törődnöm ezzel, elvégre mindenkinek lehet rossz napja, főleg ha történt valami az ember családjában, viszont igyekszem pozitívan hozzáállni az edzésekhez és a versenyekhez.
Egy órányi repülést követően ismét Barcelonában találtuk magunkat benne a hatalmas forgatagban és néhány vaku között. Be kell vallanom, hogy ez az ismertség az elején még rengeteg fejfájást okozott. Jóformán sehova se tudtam menni anélkül, hogy valaki meg ne szólított volna vagy szimplán csodálkozó tekintettel vizslat, viszont mára az emberek egész jól kezelik a helyzetet, ha találkozunk. Nem kerítenek ennek akkora feneket, mint az elején és ez engem is megnyugtat, hiszen magam sem rajongok a rivaldafényért. Amint sikerült kikeverednünk a tömegből megkerestük Emilio kocsiját, ami szerencsére még ott volt, ahol kedden hagyta. Na, igen, ő jobban szeret a saját kényelmében utazni, mintsem elvitesse magát bárkivel is, ezért napokig a reptér parkolójában hagyja az autóját.
- Te, Alex. - nézett bele a visszapillantóba a menedzser a hátul utazó öcsémre tekintve, aki kérdőn pillantott rá. - Mi a helyzet azzal a lánnyal, akiről meséltél? Hogy is hívják? A... - nyújtotta el az "A" betűt.
- Angela. - felelte Alex, nekem pedig beugrott az a kép, amin ő épp a pultban áll és kiszolgál.
- Igen, ő. - bólintott Emilio. Most komolyan róla fogunk beszélni? Ne már.
- Mi lenne vele? - húzta hitetlenkedő félmosolyra a száját. - Múlt pénteken ismertem meg a megnyitón, ahol dolgozott, sőt még most is ott van. Nem igazán beszéltünk. - magyarázta az öcsém. - Meg egyébként is. - derült fel a hangja. - Sokkal inkább a te zsánered. - csapott a vállamra, mire összehúzott szemekkel pillantottam rá. - Angie... Marc...Marc...
- Ne kezd te is! - állítottam le mielőtt eljutott volna a "Mangie"-hez, ő pedig elröhögte magát.
- Remélem, ha megismered, te is belátod majd, valóban illene hozzád. - húzta tovább az idegeimet.
- Miből gondolod, hogy megismerem vagy meg akarom ismerni egyáltalán?
- Máskülönben nem érdeklődtél volna felőle. - dőlt vissza az ülésre egy nyertes mosollyal az arcán.
- Majd meglátjuk, öcskös. - zártam le ennyivel és visszafordultam az útra.
A szélvédőn át bámulva gondolkoztam Alex szavain. Tényleg azért kérdezgettem volna Vickyt róla, mert meg akarom ismerni? Nem hiszem. Szerintem csak puszta kíváncsiság volt, amit meg lehet érteni. Meg egyébként is, nincs szükségem barátnőre, egyrészt, másrészt viszont nem nagyon tudnám összeegyeztetni a munkámmal, nem hiába mentünk szét annak idején Laiaval. Hiába szerettem volna több időt eltölteni vele, az élet, akit nálam jelen esetben Emilio Alzamorának hívnak, állandóan közbeszólt. Minden egyes alkalommal különböző helyekre és rendezvényekre vitt vagy épp emlékeztetett, amelyeken muszáj volt ott lennem és ahova Laia nem akart elkísérni, mert tudta nagyon jól, igazán keveset foglalkoznék vele. Ez pedig megnehezítette a kapcsolatunkat. Emiatt döntöttünk úgy, hogy szétmegyünk, és ezzel a tapasztalattal nem szívesen mennék bele egy új kapcsolatba. Nem tudnám, hogyan állna hozzá. Ezért kellene megismerned. - szólalt meg a tudatalattim. - Azzal nem vesztess semmit, sőt. Majd egyszer.
A kórházba érve a szüleinket és Christinaékat Vicky kórterme előtt találtuk leginkább a gondolataikba merülve, ám érkezésünkre felfigyeltek. Anyu azonnal odajött hozzánk, és alaposan kifaggatott minket a versenyről, de én nem szívesen beszéltem róla, így jobbnak láttam, ha benézek a húgomhoz. A szobájába érve kaptam egy enyhe sokkot. Akárhová néztem, mindenhol virágokat láttam, benne kis kártyákkal. Az egyiket elolvasva elvigyorodtam. Épp egy rajongójától érkezett, aki jobbulást kívánt a kedvenc női motorversenyzőjének, aki képes volt megmutatni, hogy egy lány is meg tudja állni a helyét egy ilyen férfias sportágban, annak is a legnagyobb kategóriájában és emiatt nagyon tiszteli és szereti. Majd áttértem egy másik csokorra, melyben hasonló üzenetet találtam. Ekkor jöttem rá, valószínűleg az összes virág, a rózsától kezdve, az orchideán át, a liliomig, mindegyik egy-egy szurkolójától vagy csodálójától érkezett. Jól esett a szeretetük, amivel a húgomat ajándékozták meg, egy olyan aprósággal, ami talán sokunknak nem adatik meg, de rengeteget jelent mindenki számára, és ez a cseppnyi gesztus hatalmas energiával, élettel és derűvel töltötte meg a helyiséget, melytől a húgom is szinte ragyogott. Habár ebben lehet, Sara keze van, elvégre "sokat dolgozott", hogy a barátnője jól nézzen ki, viszont a hatás meglett. Vicky nem volt annyira sápadt, sőt tisztára olyan volt, mint gyerekkorában, amiről csak képeket kaptunk, de azon boldog, cserfes kislánynak tűnt, akárcsak most, ami alaposan megmosolyogtatott. Odamentem az ágyához és leültem a székre, mire a húgom hatalmasat sóhajtott. Ahogy elnéztem őt, eszembe jutott, amikor először pillantottam meg. Akkor is ugyanilyen nyugodt, békés és gondtalan volt, de ugyanúgy megmelengedte az ember szívét.
- Hoppá, bocsi. - nyitott be egy lány, mire odakaptam a fejem. Nem tudom honnan, de ismerősnek tűnt. Sugárzott az arca, mégis érződött rajta a szomorú, tündöklő mogyoróbarna szemei pedig bizonyították, hogy valami valóban bántja, ám mire megállapítottam, már ott sem volt. Különös.
- Mit csináltál Angie-vel? - jött be szórakozottan Alex kezében egy doboz bonbonnal.
- Angie-vel? - csodálkoztam.
- A lány, aki benyitott. - mutatott az ajtó irányába. Ó.
- Semmit. - feleltem őszintén. - Csak benézett és már itt sem volt.
- Értem. - húzta el az "é" betűt.
- Komolyan.
- Jól van, na. - lökte meg a kezemet, majd odahúzott egy másik széket. - Sara tényleg kitett magáért.
- Ki. - értettem vele egyet. - Ahogy a rajongói is.
- Ezeket ők küldték? - nézett körbe ámulattal.
- Így van. - jelent meg Carlos is egy plüss macskával, vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor Vicky kitömött logójával, és egy plüss macival. - Tényleg szerethetik őt.
- Az üzenetek alapján nagyon is. - feleltem.
- Nemcsak ők. - pillantott Vickyre Carlos. - Apropó, hol van Kent?
- Ügyeket intéz. - válaszolta Alex keserűen.
- Vagy úgy. - értette meg a spanyol srác.
- Nincs elragadtatva attól, hogy itt vagy mellette. - mondta Alex.
- Sose volt, ha Vicky közelében voltam. - vonta meg a vállát Carlos.
- Most meg abszolút nincs.
- Képzelem. - forgatta meg a szemét a húgom exe. - Nyílván nem tetszik neki, hogy Vickynek kiesik a vele töltött idő és csak arra fog emlékezni, amikor együtt voltunk. - simított végig a fekvő lány karján. - Viszont el fogok követni mindent, hogy Vicky ismét a régi legyen.
- Azért csak ésszel. - szólaltam meg végül én is.
- Vigyázni fogok rá, ne aggódj! - mondta megnyugtatóan, ami némiképp hatott, és csak remélni tudtam, hogy tényleg így gondolja.
Hazaérve (anyut gyakorlatilag képtelenség volt rábeszélni, hogy pihenjen egy kicsit) felvittem a cuccaimat a szobámba, amikor megláttam Vicky szobájának nyitott ajtaját. Nem tudtam csak úgy elmenni mellette, túl nagy volt odabent a csend, és ha jobban belegondolok a baleset óta az egész házban is. Beléptem a szolid színekkel megáldott helyiségbe, és eszembe jutott a felújítás. Az a pár nap talán közelebb hozott minket egymáshoz, sokkal jobban megismertük Vickyt miközben az állandó zene mellett folyamatosan ment a szórakozás és a munka. Aztán megláttam a logóját, amit a húgom saját kezűleg készített az ágya fölé. Emlékszem, nagyon aggódott, hogy nem lesz hosszú életű, hiszen csak tartalékpilótának számított, most viszont teljes jogú tagja a csapatnak, amit megérdemelt, alaposan bizonyított már a legelső alkalommal, és ez büszkeséggel töltött el. Nem sokkal később kiszúrtam néhány fotót az íróasztalán. Az egyik épp a ballagásán készült, amin Carlos mellett állva mosolyog a kamerába. Jó érzés volt boldognak látni, megfeledkezve az azon a héten esedékes gondjairól, kizárva minden rosszat az életéből és csak annak a pillanatnak élve. Ugyanez jellemző volt a végzős bulin készült képekre, semmi stressz, semmi fájdalom, csak is a felhőtlen szórakozás. Ezután észrevettem a megnyitón ellőtt fotót, pontosan azt, amit nekem is küldött. Felvettem az asztalról, majd lerogytam az ágyára. Tudom, furán hangzik, de tényleg így történt. Volt valami azon a képen, ami nem hagyott nyugodni. Valami, amihez semmi sem fogható. Se a helyszín, se az emberek, se az egész körítés nem tudta megragadni a figyelmem, de a pultban ácsorgó lány igen. Első ránézésre kedvesnek és barátságosnak tűnt, olyannak, aki egyetlen mosolyával képes volt lehengerelni mindenkit, olyannak, kinek szemében ott égett a tűz, mely egyetlen szikra által ismét erőre kap, hogy aztán felégessen mindent ügyelve arra, mindez kellemesen hasson. Furcsa mód én is így voltam vele, nem tudtam betelni a látványával, mégse volt ugyanaz a lány, akit ma láttam a kórházban, ha csak egy pillanatra is. Teljesen más volt, mint a fotón. Bár szeme sugárzott, mégis tele volt fájdalommal és szomorúsággal. Látszott rajta, megviselte mindaz, ami Vickyvel történt, ahogy minket is. Jó lett volna egy kicsit beszélgetni Angie-vel, de sajnos elrohant és nem is jött vissza. Egész este a miértjén gondolkoztam, hogy megbánthattam-e valamivel, de ezt el is vetettem, elvégre nem beszéltünk egy szót sem, így maradtam annál az elképzelésnél miszerint sietnie kellett vagy nem akart zavarni.
Másnap reggel, mielőtt Alex vagy a szüleim elkezdtek volna kérdezgetni a tegnap esti viselkedésemről, elmentem futni. Jól esett az a néhány órányi egyedüllét. Szükségem volt rá, egyrészt ki akartam szellőztetni a fejem, hogy utána újult erővel vágjak neki az elkövetkezendő edzéseknek és versenyeknek, másrészt viszont el akartam terelni a gondolataimat Angeláról, aki valamilyen oknál fogva az elmémbe égett, holott többnyire csak képeken láttam és még egyetlen szót sem váltottam vele, ennek ellenére ott motoszkált a fejemben. Ő is és a Mangie dolog is, amiről jóformán hallani se akartam. Továbbra is tartottam magam az elgondolásomhoz, mely szerint nincs szükségem barátnőre, ám valami oknál fogva eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha mégis összejönnék valakivel. Hát ennek eredménye nem sok jót ígért. Elképzeltem, hány megalázó üzenetet kapna a rajongóimtól és esetleg a média is kikezdené, amit nem szeretnék, emiatt inkább hanyagolom az új kapcsolat keresését és a munkámra koncentrálok. Elmémből egy a földön ücsörgő lány látványa szakított ki. A testbeszédéből arra következtettem, hogy valami gond van.
- Jól érzed magad? - kérdeztem, mikor lehajoltam hozzá, mire rám emelte tekintetét, amitől ismét éreztem azt a kellemes melegséget, melyet a szemében lévő láng váltott ki belőlem, ám vissza kellett térnem a valóságba. - Fáj valamid?
- Nagyon fáj a bokám. - felelte Angela a sajgó részt fogva.
- Próbáltál már ráállni? - néztem rá aggódó tekintettel, amire csak bólintott.
- De nem ment. - sírta el magát, amitől csak jobban megsajnáltam.
- Gyere. - vettem fel a karomba és egy közeli padhoz vittem, és leültettem rá, majd én is helyet foglaltam a lábánál felpolcolva azt. - Ne sírj! - mosolyodtam el halványan. - Valószínűleg meghúzódhatott a szalagod. - állapítottam meg, ugyanis semmi más jelét nem láttam.
- Remek. - forgatta meg a szemét Angie, ami kifejezetten jól állt neki. - Pedig ma dolgoznom kellene.
- Kellene, de nem fogsz. - jelentettem ki határozottan. - Az ilyen sérüléseket pár napig pihentetni kell.
- És ki vagy te? - fonta össze a karját óvatos félmosollyal az arcán. - Talán valami orvos?
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Marc vagyok és sportoló.
- Én pedig Angela és pincérnő.