Titkok és Hazugságok II.

17. Amikor minden elkezdődött

Olyan gyorsan szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam. Minél előbb el akartam húzni a csíkot a legkevesebb, sőt inkább feltűnés nélkül. Senkivel sem akartam találkozni, pláne nem a Repsol Honda boxában lévő emberekkel. El akartam kerülni mindent és mindenkit. Aha, meg ahogy azt elterveztem. Amint kiértem a kamionok takarásából, összefutottam egy sereg szurkolóval. Némelyikük vörös, néhányuk kék, de volt olyan is, aki narancssárga pólót viselt. Az előző kettőnél egyből tudtam, Marc és Alex Marquez rajongói, de a harmadikról, melyet egy vadmacska díszített, elképzelésem sem volt, kihez tartozhat. Egészen addig, amíg körül nem vettek és sorra nem nyomták a kezembe a telefontokukat, a sapkájukat, füzetüket és még rengeteg dolgot, pusztán azért, hogy aláírjam. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a kialakult helyzettel, elvégre én nem vagyok híres, sose voltam és nem is leszek. Ezért kedvesen hárítottam a közeledésüket miszerint nem az vagyok, akit keresnek vagy nyilvánvalóan összekevernek valakivel, ám amint ezt kijelentettem, nevetni kezdtek és sorra tették fel a kérdéseiket, mint például: Hogy vagy? Mikor térsz vissza a pályára? Hány versenyt kell még kihagynod? Fogalmam sem volt, hogyan és mit reagálhatnék erre a semmiből jött érdeklődésre, így ijedtemben elrohantam. Ott hagytam a csapatot, ott hagytam mindent.
- Vicky. - állított meg Carlos levegő után kapkodva. - Hova mész?
- Haza. - feleltem a sírás határán. - Nem bírok itt maradni. Úgy érzem, megfulladok. - kaptam a torkomhoz, hogy nyomatékosítsam. - Mi történik velem?
- Nem tudom. - lépett közelebb hozzám, mire hátrálni kezdtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen vagy átöleljen. Reflexszerű mozdulatom alaposan meglepte, holott valóban jól esett volna, ha a karjaiba zár és megvigasztal, de nem abban a pillanatban, amikor kezdtem elveszíteni az irányítást az életem felett. - Haza viszlek.
Nem vitatkoztam vele, értelmetlen lett volna belebonyolódni, így is egy csomóan figyeltek, jobban mondva megbámultak, esetleg tátott szájjal vizslattak, különösen a gyerekek. Szívesen odamentem volna hozzájuk, beszélgettem volna velük, de azonnal megfutamodtam, amikor megláttam rajtuk a macskás felsőt, így szaporábbra vettem a lépteimet nem törődve a belé hasító fájdalommal. A lehető leghamarabb el akartam tűnni.
A kocsiban ülve Carlos nem szólt semmit. Nyilván látta rajtam az idegességet, a feldúltságot. Utáltam magam, amiért elrontottam egy klassznak ígérkező napot. Óriási bűntudat tört rám, amiért megbántottam a kirohanásommal, amiért távolságtartóként viselkedtem vele. Bocsánatot kellett volna kérnem tőle, feloldani az autóra telepedett feszültséget, megmondani neki, sajnálom, de egyetlen hang sem jött ki a számon. Semmi sem bírt rá a beszédre. Féltem, ha megszólalok, még jobban megnövelem a bennem támadt kínt, ami szinte egész nap ott lebegett a fejem felett, mint egy szűnni nem akaró vihar. Emiatt a búcsúzás se volt olyan meghitt, mint általában és ez fájt.
Bementem a házba, ahol Marta mosolygós arca bukkant elő a konyhából, ami azonnal lehervadt róla, amikor észrevette könnyektől áztatott arcomat. Ki nem állhattam, ha ilyen állapotban lát meg. Ahhoz túlságosan is szerettem, anyám helyett anyámként tekintettem rá mindig is és ezért rühelltem az ilyen eseteket. Csak jobban megforgatta a kést a szívemben, ahogy most is, így jobbnak láttam, ha elvonulok a szobámba. Akkor tudatosult bennem végleg, ha fogok néhány holmit és lelépek egy kis időre, amíg tisztázom a magamban a dolgaimat. Szükségem volt a távolságra, messze a gondoktól, a kíntól, a fájdalomtól, az emberektől, akiket szerettem és megkedveltem. Hiába volt így, a jelenlétük csak újabb és újabb keserves pillanatot okoztak, újabb deja vu érzést, ami elől muszáj volt elmenekülnöm. Ettől pedig senki nem tántoríthatott el. A szüleim sem, pláne nem a maguk eszközeivel.
Amikor elmondtam nekik a problémámat, egyből felhozták azon elméletüket, talán túl nagy sokk ért a baleset miatt, amit nem tudok feldolgozni, melyet ők valahogy kezdetektől fogva éreztek, így már fel is keresték az egyik legkiválóbb pszichológust, aki bármikor bevethető és azonnal segít. Na, ez volt az, amiből nem kértem, elvégre nem voltam bolond, nem gyötörtek rémálmok, nem ért gyerekkori trauma, vagyis de, de azon már túltettem magam, szimplán csak balesetet szenvedtem, amiből Dr. Mir szerint hamarosan felépülök, pusztán egy kis egyedüllétre volt szükségem, egy kis lélegzetvételnyi levegőre, térre, amibe nem ront bele senki és semmi.
Hosszas magyarázkodás után a szüleim belementek, amennyiben Pablo és Marta velem jönnek, mert sebesülten nem engednek sehova. Nehezen, de elfogadtam a feltételt, apu pedig odaadta a nyaralónk kulcsát és én máris csomagolni kezdtem, viszont Marta nem engedte, ugyanis pihenésre és a fájdalomcsillapító bevételére utasított. Ellenkezni akartam, de nem ment. Most tényleg szükségem volt a segítségre. Amíg az asszony pakolt, addig én a székembe pattava előkerestem a szükséges irataimat. Kihúztam az íróasztalom fiókját, ám egyáltalán nem számítottam arra, ami abban fogadott. Az útlevelem nem volt a helyén. Megrémültem, pánikomban eszeveszett keresésbe kezdtem. Feltúrtam az egészet. Kidobáltam az összes szükségtelen papírt és tárgyat, ami nem illett oda, sőt egyáltalán nem értettem, mit keres ott az a sok kacat, ám akkor a kezembe akadt egy magazin, Marc Marquezzel a címlapon mellette egy rövid szöveggel: "Igazából magától jött a gondolat."
Ismerősen csengett ez a mondat, így fellapoztam az újságot. Hamar megtaláltam a keresett cikket, de mielőtt elolvashattam volna, megakadtam valamin. A nevemen. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Először azt hittem, a szemem káprázik, de rá kellett jönnöm, egyáltalán nem ez a helyzet. Valóban ott volt. Feketén, fehéren. Alaposan megdöbbentett, ahogy az interjú tetején szereplő dátum is. Szerkesztve: 2015. 03. 23. Az nem lehet. Kizárt. Lehetetlennek tartottam, hiszen nem rég ismertem meg őt, ám ahogy tovább olvastam, nagyon is igaznak bizonyult. Előkaptam a jegyzetfüzetem. Meg kellett győzödnöm róla, hogy ez tényleg nemcsak egy ostoba vicc, hogy ezt nem megint a képzeletem szülte. Ismét csalódnom kellett. A kérdések ugyanazok voltak.