I got no regrets

Huszonkettedik fejezet

Közel öt napja volt már bezárva egy apró, mocskos cellába, ahol az egyedüli fényforrást egy picike, rácsos ablak jelentette. Ezalatt, leszámítva azokat, aki naponta háromszor belöktek valami moslékot, nem látott senkit és nem beszélt senkivel. Egyetlen kivétel akadt: egy ízben Christopher hozta neki az ételt - legalább annyi gerinc volt benne, hogy nem volt képes a szemébe nézni. Az előzőekkel meg se próbált szóba elegyedni - tudta, hogy felesleges -, de őt megszólította, választ azonban nem kapott. Mielőtt kiment, még gyorsan feléje hajolt és a fülébe súgta:

- Annyira sajnálom, Cassie - Aztán villámgyorsan távozott. Azóta se látta.

Nem kérdeztek semmit, nem beszéltek hozzá - és ez ijesztő volt, ijesztőbb, mintha lassú kínvallatásnak vetették volna alá. Ha legalább vádolnák valamivel, tudna védekezni. Jelen esetben viszont nagyon úgy festett, hogy már meghozták a maguk döntését; nem tudna olyat mondani, ami bármin is változtatna.

Hirtelen valami eltakarta a beszökő napfényt. Mikor odanézett, egy fekete macska kúszott be a rácsok között. Minden baja és idegessége dacára szélesen elmosolyodott.

- Te még itt is megtalálsz, Lucifer? - húzta az ölébe, a cica pedig vadul dorombolva hozzádörgölődzött azon örömében, hogy végre rátalált a gazdájára.

Annyi jó volt ebben a sötét bezártságban és magányban, hogy volt ideje bőven gondolkodni - több is, mint amennyi már egészséges. Főleg egy ember jutott sokszor az eszébe azok közül, akik már elestek.

Mike. Nem nevezhette igazán barátságnak, ami köztük volt - már csak azért is, mert legtöbbször valamilyen közös feladat kapcsán elegyedtek szóba, azon túl tényleg csak ritkán beszéltek egymással, mégis valamilyen különös kapcsolat állt fenn kettejük között. Ennek oka leginkább ahhoz volt köthető, hogy ők ketten álltak talán a legközelebb Erwinhez, ők voltak a bizalmasai. Mikor csatlakozott a felderítőkhöz, akkor még csak Mike töltötte be ezt a megtisztelő funkciót, ám hamar nyilvánvaló lett, hogy Erwin mekkora hittel és szimpátiával fordul az akkor még újonc Cassandrához. Mike, ha nem is mondta ki soha, azért érezhetően nem szívlelte a gondolatot, hogy egyfajta "riválisa" lett egy taknyos orrú újonc. Idővel azonban megenyhült és mire Erwin parancsnok lett, addigra egészen összecsiszolódtak. A tény, hogy Erwin bennük bízik a legjobban, akaratlanul is arra kötelezte mindkettejüket, hogy egymásban is bízzanak. Cassie eleve nagyon tisztelte a szőke szakaszvezetőt: még gyerekkorában és később is (amíg Levi át nem vette ezt a titulust) úgy emlegették őt, mint az emberiség legerősebbjét, ezért hát kislányként mély rajongást érzett az iránt a katona iránt, aki kiérdemelte ezt a megszólítást.

Igen, Mike kétségtelenül erős volt, bátor és rettenthetetlen.

És ez a férfi nincs többé.

........

- Leszarom, érted?

- Levi, állítsd le magad!

- Ne mondd meg, mit csináljak!

A 104-es osztag egykori tagjai megszeppent arccal hallgatták az ideiglenes szállásukból - egy istállóból -, kiszűrődő szóváltást. Levi hadnagy egy két lábon járó, bármikor felrobbanni kész bombaként viselkedett, mióta megtudta, hogy a feleségét, Cassandra Anderson altábonokot az osztagával és a Felderítő Egység többi tagjával együtt - köztük Erwin parancsnokkal is - , őrizetbe vette és börtönbe záratta a Katonai Rendőrség. Azóta semmi hírük nem volt róluk, ahogy arról sem, hogy mit akarnak csinálni velük. A hadnagy, mikor meghallotta, mi történt, rögtön el akart menni, hogy megkeresse, csak Hanji osztagvezető tudta visszatartani. Ahogy azonban teltek a napok, a férfi érezhetően egyre ingerültebb lett.