I got no regrets

Tizennyolcadik fejezet

A részben előtört belőlem a bölcsészhallgató, és felhasználtam a filozófia órákon hallottakat ( a tanáraim biztos meg lennének hatva...)

- Hova rohansz, Cassissi, ég a ház? - szólt utána egy kedélyes hang; sarkon fordulva Christopher Wilsont pillantotta meg, amint szélesen vigyorogva közeledik felé.

- Igen, úgyhogy ne tarts fel sokáig - vágott vissza csipkelődve, majd futólag megölelték egymást.

- Azt hiszem, illene gratulálnom.

- Micsoda? Elárulod a tieidet? - tettetett álmélkodást.

- Attól, mert közéjük tartozom, még nem következik az, hogy minden lépésüket helyeslem - felelte a férfi, kicsit ingerülten.

Egy időre kínos csend ült közöttük, amit a lány tört meg:

- Hogy van a családod? - Christopher erre halványan elmosolyodott.

- Jól; most várjuk a harmadikat.

Mi a túró? Úgy döntöttetek, ideje tenni a népességnövekedésért?

Hangosan csak ennyit felelt:

- Gratulálok!

- Köszönöm - Wilson zavartnak tűnt; idegesen babrált a kezével, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, csak nem tudja, hogy kezdjen hozzá.

Végül nehézkesen, de belevágott:

- Mondd csak, Cassissi...

- Mindig utáltam ezt a becenevet - szúrta közbe a lány epésen.

- Ó, tudtam én ezt mindig is! - vigyorgott Wilson kicsit felengedve. - És nagyon jól szórakoztam rajtad: az arcmimikáddal világ életedben remekül játszottál, sose látszott rajta semmi, ha te úgy akartad, de a szemed... Annak nem voltál képes parancsolni. Csak úgy sütött belőle az indulat. Arra is kíváncsi voltam, mikor képelsz fel érte. De sosem tetted.

- Nem, mert akkor még valamelyest képes voltam kontrollálni a pofozkodó hajlamom. Mára ez már egyre kevésbé megy; lehet, öregszem...

- Vagy a kedves férjed van rád rossz hatással - Cinkosan összenevettek, majd Christopher újra belekezdett a mondandójába:

- Szeretnék kérdezni tőled valamit: te nem bántál meg semmit? Ha visszamehetnénk az időben, akkor is a felderítőket választanád?

Cassandra felhúzta a szemöldökét; a kérdés teljesen váratlanul érte.

De legalább a válaszon nem kellett sokat agyalnia.

- Nem bántam meg semmit; ma is ugyanúgy döntenék. Miért jutott most ez az eszedbe? Te talán megbántad? - Viccnek szánta a kérdést, így annál jobban meglepődött, amikor a férfi bólintott.

- Azt hiszem, igen - hajtotta le a fejét. - Sokszor gondoltam mostanában arra, mikor annak idején ezen a témán vitatkoztunk. Azt mondtad, álmodozó vagyok, és a Katonai Rendőrség nem az a szent és erkölcsös osztag, mint aminek én képzelem őket. Nem hittem neked.

- Nem, te inkább megsértődtél - idézte fel a lány. - Aztán napokig nem szóltál hozzám.

- Ahogy telik az idő, kezdem belátni, hogy csak az igazat mondtad el. Mondjuk, már az elején kaptam egy kisebb pofont: nem az fogadott, mint amit vártam. Naiv voltam. Beismerem, hogy neked volt igazad - nyugodtan a szememre vetheted, hogy te előre megmondtad.

- Ilyen könnyedén beismered a vereséget? - ráncolta össze a homlokát Cassie; mikor Christopher biccentett, halkan felmordult. - Pff! Nem szeretem az olcsó győzelmeket. Majd talán máskor - Fordult, hogy továbbmenjen, ám néhány lépés után visszanézett. - Mindenesetre sajnálom. Reméltem, hogy nem fogsz csalódni, annak ellenére, hogy meglehetősen biztos voltam a Katonai Rendőrség jellemét illetően. De kicsit késő már ezen bánkódni. - Zavartan beletúrt a hajába. - Mennem kell, Chris; örülök, hogy találkoztunk.