I got no regrets

Tizenhatodik fejezet

"Már csak egy óra!" - biztatta magát, a sötét, kihalt folyosókat járva. Rendhagyó módon ma éjjelre beosztották őrködni - az egyik kadét váratlanul kidőlt és mivel senkit nem találtak a helyére, így Erwin őt állította a helyére. Nem örült neki - mostanában abnormálisan megnőtt az alvásigénye -, de nem nyavalygott. Azt a pár órát, úgy gondolta, ki fogja bírni.

- Maga is álmatlansággal küzd, altábornagy? - szólt egy hang a háta mögött; megfordulva Kanada Sô félénken mosolygó arcával találta szembe magát és mellélépve együtt haladtak tovább. Bár az elmúlt két hétben, amióta a csapata tagja lett, többször kérte, hogy ha maguk közt vannak, nyugodtan tegezze és szólítsa a keresztnevén, a fiú még hajlamos volt visszatérni a formalitásokhoz. Persze, meg tudta érteni, hogy nem éppen egyszerű baráti hangnemet megütni valaki olyannal szemben, aki rangban a parancsnok után következik és akit alig ismer - fordított esetben neki se ment volna.

- Mit tagadjam? - vont vállat somolyogva. - Úgy fest, egy cipőben evezünk... Vagy járunk?

Kanada mosolya szélesebb lett.

- Mindenesetre, már csak egy óra és váltunk.

- Amúgy se tudtam volna aludni... - Amint kimondta, látszott rajta, hogy legszívesebben visszaszívná.

- A felderítő út miatt, ugye? - tapogatózott a lány; Sô félénken bólintott. Az arca egy leheletnyivel sápadtabb lett. - Nem kell szégyenkezned. Nincs itt olyan, aki ne rettegett volna a legelső útja előtt. Sőt, megsúgom, bennem a mai napig van egy kis félsz, csak már megtanultam együtt élni vele és leküzdeni. Bolond az az ember, aki nem fél egy ilyen esemény előtt, úgyhogy eszedbe ne jusson szégyellni!

- Kedves, hogy ezt mondja, altábornok - motyogta a fiú zavartan.

- Mondtam már: ha magunk vagyunk, tegezz és van nevem is! - veregette vállon.

- Majd igyekszem észben tartani. Remélem, nem felejtem el....

- Leírhatom, ha gondolod - ajánlotta fel, majd egymásra nevettek. Úgy érezte, kicsit oldódni kezdett köztük a hangulat.

- Van valami, amit már meg akartam kérdezni egy ideje. Ha tolakodásnak érzed, nyugodtan mondd meg, nem kell válaszolnod olyasmire, amire nem szeretnél.

- Nyugodtan kérdezzen... Akarom mondani, nyugodtan kérdezz, amit szeretnél, Cassandra! - javította ki magát Kanada.

- Miért akartál katona lenni?

Egy ideig nem csend ült köztük.

- Sajnálom. Felejtsd el...

- Nem, nem, semmi gond - biztosította a fiú. - Csak kicsit el kellett gondolkodnom a válaszon. Nem volt egy konkrét oka, hogy miért döntöttem így: sok kis apró dologból állt ez össze. Tudja - tudod, apám, bár nem volt katona, remekelt a kétkezi harcban és már gyerekként átadta nekem a tudását, azt hiszem, ez is sokat számított. Meg persze, szeretném jobbá tenni a világot és csinálni valamit - lehet, nem lesz eredménye, de legalább megpróbáltam. Nem tudom, mi mást mondhatnék még...

- Ennyi szerintem elég - jegyezte meg Cassie, finoman oldalba bökve a másikat.

- És maga...  Akarom mondani, te? Már ha nem veszed tolakodásnak, persze.

- Én mindig is ezt akartam - felelte csendesen. - Úgy gondoltam, ez az egyetlen módja, hogy valamit elérjek. És utáltam falak mögött élni: bármennyire veszélyes is odakint járni, mégis van benne valami csodálatos. Kár, hogy csak rövid időre szól...