Fanfiction-fordítás: Feltámadás - A befejezés (Resurrection - The End)

7. fejezet

A fordítás az író, Cordys-Vision engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/10454119/7/Resurrection-The-End

Tobias/Négyes

Már három hete.

Három hét álmatlan éjszakákkal.

Három hete próbálkozom, hogy Tris legalább néhány órát aludjon.

Három hete próbálkozom, hogy legalább egy kis darab pirítóst egyen.

Három hete legszívesebben kitépném a hajam, mert akkora fájdalma van, hogy nem tudja abbahagyni a sikoltozást.

Három hete gyűlölöm magam, és a borzalmas apámat.

Három hete nézem, hogy Tris egyre betegebb.

Három hét hamis reményekkel.

Nincs gyógymód.

Ez teljesen nyilvánvaló.

Max és Caleb számtalan lehetőségen végigment, kipróbált számtalan gyógyszert, de Tris még mindig beteg.

Még mindig nem marad meg benne semmi, és ha nem kapna infúzión keresztül tápanyagokat és folyadékot, valószínűleg már meghalt volna.

De még így is minden órában hány.

Tris a földszinten alszik. Végre.

Csak akkor érzem, hogy fellélegezhetek egy kicsit, amikor alszik, és ez nem túl gyakori.

Fent vagyok a hálószobában, ami állítólag a miénk, de Tris már hetek óta nem aludt itt.

Gyakorlatilag a kanapé állandó vendége lett.

Az ablaknál állok, és bámulok kifelé, azon gondolkodom, hogyan jutottunk el eddig, és már három hete az jár az agyamban, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök.

Döntenem kell, mert ez már nevetséges, bár a döntés gyakorlatilag már megszületett.

Nem hagyhatom, hogy Tris meghaljon, és ezt Marcus mindig is tudta.

Győzött, az a szemét.

- Szia...

Megfordulok, és Carát látom az ajtóban.

Most az lélegeztető nélkül van, ezt örömmel látom. Egyre jobban van, és már majdnem visszanyerte a régi szellemes önmagát.

Begurul a szobába, és megáll a komód mellett.

Calebbel felszereltünk egy rámpát a lépcsőhöz, miután rájöttünk, hogy a házban majdnem képtelenség neki egyedül közlekedni. Ha már itt kell lennie, meg kell könnyíteni neki, amennyire csak lehetséges.

Felkapaszkodik, és kiszáll a székből.

Már egyre jobban tud állni, de még messze van a járástól.

Kezével a komód tetejére támaszkodik, hogy megtartsa magát, a csípőjével pedig nekidől, hogy biztosan ne essen el.

Nem segítek neki, mert tudom, hogy jobban szeretni a dolgokat egyedül megcsinálni.

- Felküldtek, hogy felmérjem a károkat.

Felvonom a szemöldököm.

- Kik?

Vállat von.

- Leginkább Tris.

- Ébren van? – Az ajtó felé indulok, de Cara megállít.